Category:HU/681216 - Lecke BG 02.46-62 - Los Angeles

Leckék időrendben, 1968

Prabhupāda: (kīrtana) (prema-dhvani) Nagyon szépen köszönöm. (a bhakták felajánlják hódolatukat)

Olvasd! Akinek van könyve, nyissa ki! Hol van a fiad?

Fiatal hölgy: Alszik.

Prabhupāda: Rendben van. Gyere csak előre, te lány! Gyere! Gyere előre, igen! Ülj le! Hare Kṛṣṇa! Olvasd!

Tamāla Kṛṣṇa: 46., a fejezet... (érthetetlen)... „Mindazt a célt, amelyet egy kis tó szolgál, maradéktalanul beteljesítheti egy hatalmas víztározó is. Hasonlóképpen, a Védák minden célja elérhetővé válik annak számára, aki ismeri a mögöttük rejlő valódi célkitűzést.” (BG 2.46)

Negyvenhét: „Jogod van ahhoz, hogy...”

Prabhupāda: Próbáljátok megérteni ezt! Indiában, a falvakban régóta létezik egy bizonyos rendszer... India eredetileg a falusi életre épül; a városi életmód sokkal ritkább. Talán csak egy-két nagyváros létezett – a mai Új-Delhi helyén akkoriban Hastināpura állt –, mellette pedig ott volt Dvārakā. Az igazán nagyvárosból tehát csak kettő vagy három volt. Az emberek többsége falvakban élt.

India lakosságának kilencven százaléka még ma is falvakban él. A falvakban pedig az a szokás, hogy többféle kutat használnak: van külön kút a fürdéshez, a ruhamosáshoz, az ivóvíz vételezéséhez és az edénymosogatáshoz. Így aztán egy-egy faluban akár fél tucat kút is található.

A példa tehát arról szól, hogy az egyes kutakat miként vehetjük igénybe meghatározott célokra; ám ha valaki egy folyóhoz – egy állandóan áramló folyóhoz megy -, ott fürödhet, ruhát moshat, edényt mosogathat, szóval... mindent elintézhet. Egyetlen folyóban minden víz utáni igény kielégíthető, mivel a víz áramlik, így nem szennyeződik. A folyamatosan áramló vízben nem keletkezhet szennyeződés.

Az állóvízben viszont, amely nem folyik, szennyeződés halmozódhat fel. Ezért létezik olyan korlátozás, hogy egy adott kútnál csak fürödni szabad, vagy csak ruhát lehet mosni. A kis kutak tehát meghatározott célokat szolgálnak, ám a folyó esetében nincsenek korlátozások; ott bármit lehet csinálni.

A Bhagavad-gītā tizenötödik fejezetében az Úr azt mondja: vedaiś ca sarvair aham eva vedyaḥ (BG 15.15) – vagyis az összes szentírás és Véda célja az, hogy megismerjük Kṛṣṇát, azaz Istent. Az Upaniṣadok pedig így fogalmaznak: yasmin vijñāte sarvam idaṁ vijñātaṁ bhavati (Muṇḍaka Upaniṣad 1.3) – ha valaki megérti a Legfelsőbb Abszolútumot, akkor mindent megért. A Kṛṣṇa-tudat tehát mindent magában foglal: a karmīk (anyagi vágyaktól vezéreltek*) tevékenységeit, a jñānīk (filozófusok*) spekulációit, a yogīk misztikus erőit, valamint a bhaktáknak az Úr iránti odaadó szolgálatát – minden benne foglaltatik.

Ez olyan, mintha valakinek lenne egymillió dollárja: abban benne van a tíz dollár, az öt dollár, a húsz dollár – minden benne van. Ha tehát valaki a Kṛṣṇa-tudat útjára lép, akkor az összes többi cél – amelyeket a különböző „kutak” (azaz a különféle részleges törekvések*) szolgálnak – mind megvalósul a Kṛṣṇa-tudat folyójában. Ez a példa jól szemlélteti, hogy a Kṛṣṇa-tudat mindent magában foglal.

Nézzünk egy gyakorlati példát a Kṛṣṇa-tudatra! Tegyük fel, hogy valaki Kṛṣṇa-tudatos. Vegyük bármelyik vallást, és nézzük meg annak legmagasabb rendű következtetését – az mind megtalálható a Kṛṣṇa-tudatban. Vegyük például a buddhizmust: ők az erőszakmentességet hirdetik – nos, mi is erőszakmentesek vagyunk. Vagy ott a kereszténység, amely Isten szeretetéről szól – nos, mi is éppen arra törekszünk, hogy szeressük Istent.

A keresztény... vagy inkább a mohamedán – Isten szolgája, aki az Urat szolgálja. Nos, mi a nap huszonnégy órájában állunk az Úr szolgálatában. A yogī samādhija, aki mindig samādhiban van, elmerül a Legfelsőbbre gondolva. Mi pedig folyamatosan Kṛṣṇára gondolva vagyunk elmélyülve.

Vegyünk hát bármilyen vallást, bármilyen módszert, bármilyen kutat! Nos, ez a folyó – a Kṛṣṇa-tudat – mindent eláraszt. Nem lehet összehasonlítást végezni. Hisz’ mi van egy kútban? Mennyi víz fér el egy kútban? A folyóban viszont határtalan mennyiségű víz van. Több ezer kút is beleolvadhat a folyóba – ezt a példát szokták említeni. Yasmin vijñāte sarvam idaṁ vijñātaṁ bhavati (Muṇḍaka Upaniṣad 1.3). Ha ismered Kṛṣṇát, mindent ismersz: ismered a tudományt, a matematikát, a filozófiát, a földrajzot – mindent. A tudásból nincs hiány. Ne gondold, hogy egy Kṛṣṇa-tudatos személy – aki egyébként talán egyszerű, „buta” embernek tűnhet – tudatlan lenne. Nem!

Erre a Bhagavad-gítá garanciát ad:

teṣām evānukampārtham

aham ajñāna-jaṁ tamaḥ

nāśayāmy ātma-bhāva-stho

jñāna-dīpena bhāsvatā

(BG 10.11)

Az olyan bhakta számára, aki folyamatosan Kṛṣṇa-tudatban él, semmi sem ismeretlen. Ő mindent tud. Akárcsak mi, akik képesek vagyunk felvilágosítást adni az egész teremtésről – nem csupán az anyagi, hanem a lelki világról is. Világos a látásmódja: tudja, mi hol van, és mi micsoda. Mindent tud. Ez a Kṛṣṇa-tudat. Ahogy az ember egyre inkább halad előre, úgy válik – mondhatni – teljesen jártassá a tudás mindenféle területén. Minden teljes.

Tamāla Kṛṣṇa: Negyvenhét: „Jogod van elvégezni a számodra előírt kötelességet, de nem vagy jogosult a cselekvés gyümölcseire. Soha ne tekintsd magad a cselekvés okának, és ne ragaszkodj a tétlenséghez sem.”

Magyarázat: „Itt három szempontot kell figyelembe venni: az előírt kötelességeket, az önkényes cselekvést és a tétlenséget. Az előírt kötelességek az anyagi természet kötőerőin belüli helyzetnek megfelelő tevékenységeket jelentik; az önkényes cselekvés olyan cselekedet, amely nem rendelkezik felhatalmazással; a tétlenség pedig azt jelenti, hogy az egyén nem végzi el az előírt kötelességét. Az Úr azt tanácsolta Arjunának, hogy ne maradjon tétlen, hanem végezze kötelességét anélkül, hogy ragaszkodna az eredményhez. Aki ragaszkodik munkája gyümölcséhez, az egyben a cselekvés okozója is; így ő lesz az, aki élvezi vagy elszenvedi az ilyen cselekedetek következményeit.”

„Ami az előírt kötelességeket illeti, ezek három csoportba sorolhatók: rutinfeladatok, rendkívüli feladatok és vágyvezérelt tevékenységek. A szentírás előírásai szerinti rutinfeladatokat az eredmény iránti vágy nélkül kell végezni. Mivel ezek elvégzése kötelező, az ilyen tevékenység a jóság kötőerejében zajlik. Az eredményhez kötött munka (vagyis az eredményért végzett munka*) a kötődés oka lesz, ezért az ilyen tevékenység nem kedvező. Mindenkinek joga és kötelessége elvégezni a feladatait, de ezt az eredményhez való ragaszkodás nélkül kell tennie. Így az ilyen, eredményhez nem kötődő kötelező feladatok segítenek az embert a megszabadulás útjára terelni.” „Az Úr azt tanácsolta Arjunának, hogy kötelességből harcoljon, az eredményhez való ragaszkodás nélkül. Az, hogy nem vesz részt a csatában, a ragaszkodás egy másik megnyilvánulása. Az ilyen ragaszkodás sosem vezet az üdvösség útjára. Bármilyen ragaszkodás – legyen az pozitív vagy negatív – a kötöttség oka. A cselekvés elmulasztása bűnös dolog. Ezért Arjuna számára a kötelességből vállalt harc volt az egyetlen üdvös út a megszabaduláshoz.”

Negyvennyolc: „Ó, Arjuna! Maradj rendíthetetlen a kötelességedben, és mondj le a sikerhez vagy kudarchoz fűződő minden ragaszkodásról! Az elme ilyen kiegyensúlyozottságát nevezik yogának.”

Prabhupāda: Ez a yoga magyarázata: az elme kiegyensúlyozottsága. Yoga-samatvam ucyate (BG 2.48). Ha Kṛṣṇáért végzel munkát, akkor nincs okod sem bánkódásra, sem túláradó örömre. Öröm persze van, hiszen Kṛṣṇáért dolgozol, de bánkódásra semmi okod. Yoga-sthaḥ kuru karmāṇi, yogaḥ karmasu kauśalam (BG 2.50). Ez a tevékenységek titka: hogyan végezheted a munkádat nagy szorgalommal úgy, hogy közben mégsem bonyolódsz bele magába a cselekvésbe. Ez a titok.

Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: Negyvenkilenc: „Ó, Dhanañjaya! Az odaadó szolgálat révén szabadulj meg minden gyümölcsöző tevékenységtől, és add át magad teljesen ennek a tudatállapotnak! Akik élvezni akarják munkájuk gyümölcsét, azok fösvények.”

Ötven: „Aki odaadó szolgálatot végez, az megszabadul mind a jó, mind a rossz tettek következményeitől.”

Prabhupāda: Nos, itt van... egy fontos szó. Aki élvezni akarja munkája gyümölcsét, az fösvény. Fösvény. Mi a „fösvény” ellentéte? Hm? Mi az ellentétes szó?

Viṣṇujana: Emberbarát?

Prabhupāda: Hm?

Viṣṇujana: Emberbarát?

Prabhupāda: Nagylelkű. Nemde? Tehát azok, akik Kṛṣṇa-tudatban élnek, nagylelkűek. Akik pedig saját hasznukra cselekszenek, azok fösvények. Ők a mahātmāk, akik Kṛṣṇáért dolgoznak. Ezt a Bhagavad-gītā is említi: mahātmā. Mahātmānas tu māṁ pārtha daivīṁ prakṛtim āśritāḥ (BG 9.13).

sa mahātmā sudurlabhaḥ.

bahūnāṁ janmanām ante

jñānavān māṁ prapadyate

vāsudevaḥ sarvam iti

sa mahātmā sudurlabhaḥ

(BG 7.19)

Sok-sok születés után, amikor valaki valóban bölccsé – jñānavānná, azaz a tudás teljességével rendelkezővé – válik... mi a tökéletes tudás ismérve? Vāsudevaḥ sarvam iti: minden Kṛṣṇa. Ez a tudás tökéletessége. Vāsudevaḥ sarvam iti, prapadyate mām – aki ezt felismeri, az meghódol Nekem.

Ha rájövök, hogy létezik egy Legfelsőbb Lény, kötelességem meghódolni Neki. Így van. Ám amint átadom magam, mahātmāvá, azaz nagylelkű személlyé válok – nem pedig fösvénnyé. A fösvény ember csak a saját érdekeit nézi: „Mennyit kapok én? Mekkora rész jut nekem?” A nagylelkű ember viszont úgy tekint a dolgokra, hogy számára nincs különálló „rész”; minden Kṛṣṇáé. Ez a Kṛṣṇa-tudat. Sa mahātmā sudurlabhaḥ.

Az ilyen mahātmā, vagyis nagylelkű személy rendkívül ritka. Kṛṣṇa-tudatú embert nemigen találni; ez szinte lehetetlen. Mindenki fösvény. Az embereknek folyton azon jár az eszük: „Mekkora rész az enyém? Mennyit tudok összegyűjteni a saját számomra?” Ezzel szemben a Kṛṣṇa-tudatú személy csupán azon igyekszik, hogy minél többet adhasson Kṛṣṇának. Így áll a dolog: az egyik így gondolkodik, a másik pedig úgy. Ez a különbség a fösvény és a nagylelkű ember között.

Alapvetően mindenki azért fordul Istenhez, hogy kérjen Tőle valamit. Ezt a Bhagavad-gītā is leírja: ārtaḥ, arthārthī, jñānī, jijñāsu (BG 7.16). Négyféle ember fordul Istenhez – például a szenvedők... ők természetesen jámborok. Aki Istenhez fordul – még ha csak a mindennapi kenyerét kéri is –, az jámbor. Ám aki nem fordul Istenhez, az istentelen, gonosz természetű.

Aki pedig úgy gondolkodik: „Miért is kérnék kenyeret Istentől? Hiszen meg tudom termelni magamnak!” – nos, az az ember, aki ennyire büszke arra, hogy képes előteremteni a kenyerét, valójában egy ostoba gazember. Az az ember, aki elmegy a templomba, és így imádkozik: „Istenem, add meg a mindennapi kenyeremet!”, ugyan jámbor, de még nem tiszta odaadó híve az Úrnak. Ám megvan az esélye arra, hogy a jövőben tiszta odaadó híve legyen. Tehát: ārtaḥ, arthārthī, jijñāsu.

A Kṛṣṇa-tudat azonban nem arról szól, hogy bármit is kérjünk Kṛṣṇától – például azt, hogy „Ó, Kṛṣṇa, add meg a mindennapi kenyeremet!” Nem. Ez annál sokkal, de sokkal magasabb rendű. Az ilyen ember ugyanis tudja: „Akár kérem, akár nem, Kṛṣṇa úgyis gondoskodik a kenyeremről. Hiszen ő táplálja a vadállatokat, a madarakat, az élőlényeket és a rovarokat is; vajon éppen rólam ne gondoskodna, aki az életemet ajánlottam fel neki?” Vajon bölcs dolog lenne mást feltételezni? Nem. Az illető pontosan tudja: „Kṛṣṇa gondoskodik rólam. Nekem pedig az a dolgom, hogy kitaláljam: hogyan szolgálhatom őt a lehető legjobban. Ez az én feladatom.” Ez a Kṛṣṇa-tudat.

Kṛṣṇa nem fukar. Élőlények millióinak és millióinak biztosítja a táplálékot. Mi értelme lenne hát kérni tőle? Gondoljunk csak a madarakra vagy a vadállatokra: nekik nincsenek templomaik, és nem imádkoznak Istenhez, hogy „Ó, add meg a mindennapi kenyerünket!”, mégsem éhezik közülük senki. Senki sem éhezik. Eko bahūnāṁ vidadhāti kāmān (Kaṭha Upaniṣad 2.2.13) – az az egyetlen Legfelsőbb mindenki szükségleteiről gondoskodik. Akár templomba jársz, akár nem, Kṛṣṇa olyan kegyes, hogy mindenki számára biztosítja az élelmet.

Ezért, aki a tudat magasabb szintjén áll, csupán arra gondol: „Kṛṣṇa oly sok mindent biztosít számunkra; vajon én mit teszek Kṛṣṇáért?” Ez a Kṛṣṇa-tudat. Ez az igazi bölcsesség. Ezt nevezik mahātmānak, nagylelkű léleknek. Az ilyen ember kezd nagylelkűvé válni. Amíg valaki nincs Kṛṣṇa-tudatban, addig fösvény; csupán azon töpreng: „Mennyi kenyerem van? Mennyi...?”

A fösvény fogalma... más értelemben az is fösvény, aki nem tudja megfelelően felhasználni a pénzét. Tegyük fel, valaki egymillió dollárt örököl az apjától, de csak arra gondol: „Nézegetni fogom a pénzt, de nem használom fel. Ha hozzányúlok, még elveszíthetem. Jobb, ha naponta megcsodálom a kincsesládámban.” Ő is fösvény. Hasonlóképpen, az emberi létformát – ha csupán érzéki élvezetek hajszolására használják – szánalmas. Az illető nem képes arra, hogy ezt a testet a Kṛṣṇa-tudat kincsének gyarapítására fordítsa; ezért fösvény. Aki viszont helyesen használja fel ezt az értékes életet Kṛṣṇa megismerésére, az brāhmaṇa.

Brahma jānāti iti brāhmaṇa – brāhmaṇának azt nevezzük, aki ismeri a Legfelsőbb Abszolút Igazságot. A szent zsinórt annak adják át, aki ismeri Kṛṣṇát; máskülönben nem kaphatja meg. Ez egy jelképes dolog: ha valaki szent zsinórt visel, az azt jelenti, hogy ismeri Kṛṣṇát, a Brahmant, a Legfelsőbb Brahmant. Ahogyan Arjuna mondta: paraṁ brahma paraṁ dhāma pavitraṁ paramaṁ bhavān (BG 10.12).

A tizedik fejezetben olvashatjuk, hogy Arjuna így szól: „Te vagy a paraṁ brahma. Kṛṣṇa, Te vagy a paraṁ brahma.” Hasonlóképpen, aki ismeri a Brahmant – a Para-brahmant, azaz Kṛṣṇát –, az brāhmaṇa. Brahma jānāti iti brāhmaṇa – aki ismeri a Legfelsőbb Brahmant, Kṛṣṇát, az brāhmaṇa. Nem csupán az, aki brāhmaṇa családba született; lehet, hogy valaki gondolkodásmódját tekintve valójában caṇḍāla (kutyaevő*).

A Bhāgavatam azt mondja: yasya hi yal lakṣaṇam syāt varṇābhivyañjakam (SB 7.11.35). Vannak bizonyos ismérvek. A Bhagavad-gītāban mindezt megtalálhatjuk: ki a brāhmaṇa, ki a kṣatriya, ki a vaiśya és ki a śūdra. A jelek, az ismérveik alapján ismerhetjük fel őket. Hasonlóképpen, ha találkozunk valakivel, aki ismeri Kṛṣṇát, el kell fogadnunk: „Ő brāhmaṇa.” Igen, ő brāhmaṇa. Brahma jānāti iti brāhmaṇa.

A fösvény ember ellentéte a nagylelkű, vagyis a brāhmaṇa. A fösvény csak a saját érdekét nézi: „Mennyi finom ételt ehetek meg ma?” – ennyi az egész. A nagylelkű ember pedig így gondolkodik: „Mennyi Kṛṣṇa-prasādamot oszthatok szét a világban?” Ő a nagylelkű.

A fösvény ember azon töpreng: „Milyen finom ételeket ettem ma! Mennyire kielégítettem a nyelvem vágyait! Nem baj, ha a pokolba kerülök is; hadd egyem meg ezt meg azt, a sok-sok finomságot! Hadd elégítsem ki a nyelvemet!” „De hát a nyelved kedvéért rengeteg állatot áldoznak fel, ölnek meg?” „Nem számít! Én csak a nyelvemet akarom kielégíteni.” Ez a fösvény ember. Ezzel szemben a Kṛṣṇa-tudatos ember nem a nyelvét akarja kielégíteni. Ő Kṛṣṇát szeretné boldoggá tenni, és csupán azt eszi meg, ami az ételből megmaradt. Ennyi az egész. Ő bőkezű. Ez a különbség a fösvény és a bőkezű között.

Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: Ötven: „Aki odaadó szolgálatot végez, az még ebben az életben megszabadul a jó és a rossz tettek következményeitől. Ezért, ó, Arjuna, törekedj erre a yogára, amely minden tevékenység művészete!” (BG 2.50)

Ötvenegy: „A bölcsek, akik odaadó szolgálatot végeznek, az Úrban keresnek menedéket, és azáltal, hogy lemondanak az anyagi világban végzett tetteik gyümölcseiről, megszabadulnak a születés és halál körforgásától.”

Prabhupāda: Igen. Van hozzá magyarázat?

Tamāla Kṛṣṇa: Nincs. De a vershez tartozik még egy részlet.

Prabhupāda: Rendben. Fejezd be!

Tamāla Kṛṣṇa: „Így elérhetik azt az állapotot, amely minden szenvedésen túl van.”

Prabhupāda: Olvasd fel újra!

Tamāla Kṛṣṇa: „A bölcsek, akik odaadó szolgálatot végeznek, az Úrban keresnek menedéket, és azáltal, hogy lemondanak az anyagi világban végzett tetteik gyümölcseiről, megszabadulnak a születés és halál körforgásától. Így elérhetik azt az állapotot, amely minden szenvedésen túl van.”

Prabhupāda: Milyen egyszerű! Ha valaki rátér a Kṛṣṇa-tudat útjára, és Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, az legyőzi a születés és halál körforgását. Amint pedig valaki legyőzi a születés és halál körforgását, minden szenvedést is legyőz. Hiszen a születés és a halál magát az anyagi testet jelenti. Az élőlénynek – a lelki entitásnak – nincs születése és halála. Aki pedig anyagi testtel rendelkezik, annak el kell viselnie az anyagi világ háromféle szenvedését.

Hasonló gondolat található a Śrīmad-Bhāgavatamban is – épp a minap említettem nektek –: nūnaṁ pramattaḥ kurute vikarma (SB 5.5.4). Ezek az emberek olyan dolgokat tesznek, amelyeket nem lenne szabad megtenniük. Nūnaṁ pramattaḥ – úgy cselekszenek, mint az őrültek. Vajon miért? Yad indriya-prītaya – az érzékek kielégítése végett. Nūnaṁ pramattaḥ kurute vikarma yad indriya-prītaya āpṛṇoti na sādhu manye – az az ember, aki csupán érzékei kielégítése végett végez tiltott tetteket, valójában esztelen; ez nem helyes. Ez azért nem jó, mert az illető nincs tisztában azzal, hogy jelenlegi anyagi testét éppen azáltal szerezte, hogy előző életében ilyen módon cselekedett. Most pedig ismét ugyanúgy cselekszik. Így újra el kell majd fogadnia egy anyagi testet; ezért mondhatjuk rá, hogy nyomorúságos – nem használja ki megfelelően az életét.

Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: Ötvenkettő: „Amikor értelmed kikerül a téveszme sűrű erdejéből, közömbössé válsz minden iránt, amit hallottál, vagy amit még hallani fogsz.”

Magyarázat: „Az Úr nagy híveinek életében számos jó példát találunk olyanokra, akik pusztán az Úr iránti odaadó szolgálatuk révén váltak közömbössé a Védák szertartásai iránt. Amikor valaki ténylegesen megérti Kṛṣṇát és az Őhozzá fűződő kapcsolatát, természetes módon teljesen közömbössé válik az anyagi gyümölcsöző tevékenységek iránt – még akkor is, ha egyébként tapasztalt brāhmaṇa.

Śrī Mādhavendra Purī, az Úr egyik nagy híve és a tanítványi láncolat egyik ācāryája így szól: »Ó, Uram! Naponta háromszor végzett imáimban minden dicsőség Téged illet. Ó, Fürdőzés! Hódolatomat fejezem ki előtted. Ó, félistenek! Ó, ősök! Kérlek, bocsássátok meg, hogy nem tudom kifejezni irántatok a tiszteletemet. Mostantól, bárhol is ülök, képes vagyok emlékezni a Yadu-dinasztia nagy leszármazottjára, Kṛṣṇára – Kaṁsa ellenségére –, s így megszabadulhatok minden bűnös köteléktől. Úgy vélem, ez elegendő számomra.«”

Prabhupāda: Ez Mādhavendra Purī egyik imája. (kuncog) Azt mondja: „Nem teszek semmi mást, csak Kṛṣṇát szolgálom.” Ez a Mādhavendra Purī volt az Úr Caitanya lelki tanítómesterének a lelki tanítómestere. Mādhavendra Purī tanítványa volt Īśvara Purī, és Īśvara Purī vált az Úr Caitanya lelki tanítómesterévé. Senki sem lehet a Legfelsőbb Úr lelki tanítómestere, de azért tette ezt, hogy megtanítson minket arra: még az Úr is elfogadott egy lelki tanítómestert. Ez a rendszer. Mahājano yena gataḥ sa panthāḥ (CC Madhya 17.186).

Ha Ő nem mutatná meg nekünk az utat, az emberek azt mondhatnák: „Ó, az Úr Caitanya nem fogadott el semmilyen lelki tanítómestert.” Ezt hozhatnák példaként. Ám éppen ezért Kṛṣṇa is elfogadott egy lelki tanítómestert.

Ez a rendszer. Az embernek ezt meg kell tennie. Tad vijñānārthaṁ sa gurum evābhigacchet (Muṇḍaka Upaniṣad 1.2.12). Az embernek el kell fogadnia egy lelki tanítómestert, ha egyáltalán meg akarja ismerni a lelki tudományt. E nélkül ez nem lehetséges. A Kṛṣṇa-tudományt, a Kṛṣṇa-tudatot nem lehet kifejleszteni Kṛṣṇa egy hiteles képviselőjének segítsége nélkül. Naiṣāṁ matis tāvad urukramāṅghrim (SB 7.5.32). Számtalan, rengeteg példa van erre.

Mi az? Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: „A védikus szertartások és rituálék elengedhetetlenek az emberi élet kezdetén.”

Prabhupāda: Igen. Dharmeṇa hīna paśubhiḥ samāna – vallásosság nélkül az ember olyan, mint egy állat. A védikus rituálék… minden emberi társadalom rendelkezik valamilyen szentírással és rituális tevékenységekkel. Legyen szó hindukról, muszlimokról, keresztényekről vagy zsidókról – mindegyikük rendelkezik ezekkel. Ez az emberi civilizáció egyik ismérve. Ha valakinek nincs vallása, nincs semmilyen szilárd alapja, akkor ő csupán egy állat. Hogy melyik vallást követi valaki – ezt vagy azt –, az teljesen mindegy. De valamilyen vallással rendelkeznie kell. Különben az ember nem más, mint állat.

Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: „Ide tartozik a napi háromszori ima, a kora reggeli fürdés, az ősök iránti tiszteletadás stb. Ám aki teljesen elmerült a Kṛṣṇa-tudatban, és az Úr transzcendentális, szeretetteljes szolgálatát végzi, az közömbössé válik e szabályozó elvek iránt, mivel már elérte az élet tökéletességét. Aki a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa szolgálata révén eljut a megértés szintjére, annak már nem kötelessége végrehajtani a kinyilatkoztatott szentirásokban javasolt különféle vezekléseket és áldozatokat.”

Prabhupāda: Amikor Śrī Caitanya Mahāprabhu elindította ezt a mozgalmat, azt tanította, hogy pusztán az éneklés által elérhető a teljes tökéletesség. Navadvīpa brāhmaṇái azonban fellázadtak ellene, mondván: „Ez a fiú…” – akkoriban még csak húszéves volt, vagy talán még annyi sem –, „…ez a fiú olyasmit hirdet, ami ellentétes a védikus vallási rendszerrel.” Más szóval, féltették a papi hivatásukat. Hiszen ha mindenki rátér a Hare Kṛṣṇa-mantra éneklésére, és megfeledkezik a rituális tevékenységekről, akkor miből fognak megélni? Ők a papi osztályhoz tartoztak, és a híveiktől kaptak anyagi támogatást.

Nos… ám Caitanya Mahāprabhunak nem volt ilyen szándéka. Ő mindössze leegyszerűsítette az egészet. Harer nāma eva kevalam (CC Ādi 17.21): Pusztán csak énekeld a Hare Kṛṣṇa mantrát, és máris a legmagasabb szintre emelkedsz. Ez valóban így van. Ezt láthatjátok a tanítványaink viselkedésén is. Ők pusztán elkezdték ezt az éneklést; nézzétek csak a viselkedésüket, a jellemüket! Ez magától történik. Ez az eredmény. Ihā haite sarva-siddhi haibe tomāra (Caitanya-bhāgavata Madhya 23.78). Az Úr Caitanya azt mondta: „Mindenfajta... mindenféle tökéletesség megadatik majd. Csak kezdd el őszintén énekelni a Hare Kṛṣṇa mantrát!”

Igen. Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: „Hasonlóképpen, ha valaki nem érti meg, hogy a Védák célja Kṛṣṇa elérése, és csupán a rituálék végzésével foglalkozik, akkor az ilyen tevékenységekkel csak hiába pazarolja az idejét. A Kṛṣṇa-tudatban élő személyek túllépnek a śabda-brahma határain.”

Prabhupāda: Śabda-brahma, hangrezgés. Śabda-brahma; A Brahman hang formájában. A Brahman jelentése: mindent átható. Mindent átható. A hang tehát mindent átható. Mindenhol találunk hangot… az égbolttól egészen a földig; a hang mindenütt jelen van, mindent áthat.

Az égboltban van hang – ezt te is tapasztalhatod. Hang van a tűzben, a levegőben, a földben, sőt – (kopogtat) – minden fémben és fában is. Bármit vizsgálunk, hangot találunk benne. A Brahman tehát azt jelenti: mindent átható.

Ám létezik egy transzcendentális hang is… A rádióadások vagy a televízió hangjai – a legjobb esetben is – legfeljebb csak ennek a bolygónak a keretein belül maradnak. Létezik azonban olyan hang, amely képes áthatolni az egész univerzumon, és eljutni a lelki világba. Az, hogy a hang mindent átható, tény – tudományos tény. Ha ez a hang kellően erőteljes, akkor képes áthatolni még ezen az anyagi égbolton is, elérni a lelki égboltot, és közvetlenül eljutni Kṛṣṇához. Ez a hang nem más, mint a Hare Kṛṣṇa.

Golokera prema-dhana, hari-nāma-saṅkīrtana, rati nā janmilo mora tāya (Iṣṭa Deve Vijñapti 2). Ezt már… Hayagrīva nagyon szépen lefordította. Golokera prema-dhana. Ez a lelki szintről, Goloka Vṛndāvanából szállt alá: a hari-nāma-saṅkīrtana, vagyis a Hare Kṛṣṇa. Rati nā janmilo kene tāya: „Nem ébredt fel bennem vonzódás e dolgok iránt.” Vonzódom a rádió vagy a televízió hangjaihoz – számtalan ilyen hanghoz –, de nem vonzódom a legfelsőbb hang iránt, amely Goloka Vṛndāvanából érkezik.

Golokera prema-dhana, hari-nāma-saṅkīrtana, rati nā janmilo mora… Biṣāya biṣānale, dibā-niśi hiyā jwale. „Ebben az anyagi világban… a szívem szüntelenül ég a sok-sok szenvedés miatt.” Juṛāite nā koinu upāya: „Ám nem találtam rá a módra, hogyan szabadulhatnék ki ebből.” Ez a hangrezgés kivezet majd ezen anyagi létállapot perzselő tüzéből. Ez a hang: harer nāma harer nāma harer nāmaiva kevalam (CC Ādi 17.21). Énekeld szüntelenül; így minden tökéletesen elrendeződik majd.

Igen. Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: Ötvenhárom… ó, befejezem ezt a mondatot: „A Kṛṣṇa-tudatban élők túllépnek a śabda-brahma határain, vagyis a Védák és Upaniṣadok körén.”

Ötvenhárom: „Amikor elmédet többé nem zavarják meg a Védák virágos nyelvezete, s az szilárdan megmarad az önmegvalósítás révületében, akkor elérted az isteni tudatot.”

Ötvennégy: „Arjuna így szólt: »Mik az ismérvei annak, akinek a tudata ily módon elmerült a transzcendenciában? Hogyan beszél, milyen a nyelvezete? Hogyan ül, és hogyan jár?«”

Prabhupāda: Ez nagyon fontos dolog. A Kṛṣṇa-tudatú személyek ismertetőjegyeit, jellemzőit írják itt le, pontról pontra.

Tamāla Kṛṣṇa: „Az Úr így szólt: »Ó, Pārtha! Amikor valaki felhagy minden…«”

Prabhupāda: Ez az Arjuna és Kṛṣṇa közötti párbeszéd eredménye. Arjuna így teszi fel a kérdéseket, Kṛṣṇa pedig válaszol rájuk. Ez azt jelenti, hogy mindez minden feltételekhez kötött léleknek szól. Ha Arjuna nem tette volna fel ezeket a kérdéseket, vajon hogyan juthattunk volna hozzá egy ilyen transzcendentális üzenethez?

Ezért volt szükség arra, hogy Arjuna egy hétköznapi, feltételekhez kötött lélek szerepét játssza el. Valójában persze nem volt az. Egyszerűen csak eljátssza a szerepet, hogy átadja a transzcendentális üzenetet. Mivel Kṛṣṇa mondta, mindenki hitelesnek fogja tekinteni. Most tehát Kṛṣṇa beszél.

Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: „Az Úr így szólt: »Ó, Pārtha! Amikor az ember felhagy mindenféle, elme szülte vágyakozással, s elméje önmagában, az önvalóban talál elégedettségre, akkor mondják őt a tiszta, transzcendentális tudat állapotában lévőnek.«” (BG 2.55)

Prabhupāda: Nos, ha valaki eljut ehhez a megértéshez, ehhez a megvilágosodáshoz... ez a megvilágosodás kezdete – a meghódolás, miszerint: „Én Kṛṣṇa parányi szerves része vagyok. Nem ehhez az anyagi világhoz tartozom. Nem ennek az országnak, ennek a világnak vagy ennek az anyagi közegnek vagyok a része, hanem a Legfelsőbb szerves része vagyok.” Ez a megvilágosodás.

Olvasd fel újra!

Tamāla Kṛṣṇa: „Az Úr így szólt: »Ó, Pártha! Amikor az ember felhagy mindenféle érzéki élvezettel...«”

Prabhupāda: Nos, ha érdekelnek a különféle anyagi változatosságok... tegyük fel, hogy ehhez az országhoz tartozom – akkor számos kötelességem van; vagy ha ehhez a világhoz, az emberi társadalomhoz, vagy ehhez meg ahhoz tartozom... De ha kizárólag Kṛṣṇához tartozol, az a megvilágosodás.

Igen. Olvasd tovább.

Tamāla Kṛṣṇa: „...és amikor az elme kizárólag önmagában talál megelégedésre, akkor mondják azt, hogy az illető tiszta, transzcendentális tudatállapotban van.”

Ötvenhat: „Azt a bölcset, akit nem zavar meg a háromféle szenvedés, aki boldogság idején sem válik túlzottan örvendezővé, s aki mentes a ragaszkodástól, a félelemtől és a haragtól, állhatatos elméjűnek nevezik.”

Prabhupāda: Nos, ha nem azonosítom magam ezzel a testtel – ha ez a tudás megszilárdul bennem –, akkor... az anyagi világ nyomorúságos állapota éppen a test miatt van. De ha nem azonosulok a testtel, akkor vajon milyen kapcsolatom lehet ezekkel a szenvedésekkel? Ez persze egyelőre csak elméleti tudás, a gyakorlatban is alkalmazni kell; de ez a valóság.

Vegyük például azt az esetet, amikor éppen fájdalmat érzünk a testben... Azért érzek fájdalmat, mert teljesen elmerültem az életnek ebben a testi felfogásában, holott valójában nem vagyok ez a test. Ez tény. Csak azért érzem a fájdalmat, mert azonosulok a testtel. Minél inkább megvilágosodottá válok, annál kevésbé fognak érinteni ezek a szenvedések.

Olvasd tovább.

Tamāla Kṛṣṇa: Magyarázat: „A muni szó olyan személyt jelöl, aki képes elméjét különféle módon, spekulatív gondolkodással foglalkoztatni, anélkül azonban, hogy tényleges, végleges következtetésre jutna.”

Prabhupāda: Azokat, akik elméleti spekulációkba bocsátkoznak, muninak nevezik. Számos ilyen muni létezik.

Olvasd tovább.

Tamāla Kṛṣṇa: „Azt mondják, minden muninak más a látásmódja; s ha egy muni nézete nem tér el a többiekétől, akkor a szó szoros értelmében nem is nevezhető muninak. Ám a sthita-dhīr muni – akiről az Úr itt említést tesz – különbözik az átlagos munitól. A sthita-dhīr muni állandóan Kṛṣṇa-tudatban él, mivel már lezárta minden ügyét a spekulatív gondolkodással. Őt úgy nevezik: praśānta-niḥśeṣa-mano-rathāntara (Stotra-ratna 43.) – vagyis olyan valaki, aki túllépett a mentális spekulációk szakaszán, és arra a következtetésre jutott, hogy az Úr, Śrī Kṛṣṇa, azaz Vāsudeva a minden. Őt olyan muninak tekintik, akinek elméje szilárd.”

„Egy ilyen, teljesen Kṛṣṇa-tudatos személyt egyáltalán nem zökkentenek ki a háromféle szenvedés csapásai – legyenek azok a természetből, más élőlényekből vagy saját testének gyarlóságaiból fakadóak. Az ilyen muni minden szenvedést az Úr kegyelmeként fogad el; úgy véli, múltbeli helytelen tettei miatt valójában még több megpróbáltatást érdemelne, és látja, hogy az Úr kegyelméből szenvedései a lehető legkisebb mértékűre csökkentek.”

„Hasonlóképpen, amikor boldog, az érdemet az Úrnak tulajdonítja, mivel úgy érzi, ő maga nem is méltó erre a boldogságra. Felismeri, hogy kizárólag az Úr kegyelmének köszönheti kényelmes helyzetét, amely lehetővé teszi számára, hogy még jobb szolgálatot végezzen az Úrnak. S az Úr szolgálatában ő mindig…”

Prabhupāda: Figyeljétek csak ezt! Amikor szenvedés éri, a Kṛṣṇa-tudatos személy magára vállalja a felelősséget, amikor pedig boldog, azt Kṛṣṇának tulajdonítja. Az anyagi gondolkodású ember ezzel szemben épp fordítva tesz. Amikor szenved, azt mondja: „Ó, Isten taszított engem ekkora nyomorúságba!”

Amikor pedig boldog, és a barátja megjegyzi: „Ejha, most aztán jól megy a sorod!”, ő így felel: „Igen, de el sem tudod képzelni, mennyit dolgoztam érte!” Amikor boldog, magának tulajdonítja az érdemet, amikor pedig bajban van, Kṛṣṇát okolja: „Ó, Kṛṣṇa sodort engem ilyen nyomorúságos helyzetbe…” Értitek?

Ezzel szemben a Kṛṣṇa-tudatos ember, ha szenvedés éri, így szól: „Igen, a rossz tetteim miatt százszor ennyit is szenvedhetnék, de Kṛṣṇa olyan kegyes, hogy csak egy keveset mért rám. Ennyi az egész.” Amikor pedig boldog, azt mondja: „Ó, mindezt Kṛṣṇa adta. Ezért minden vagyont és jólétet Kṛṣṇa szolgálatára kell fordítani.” Ez a különbség.

Arjuna azt kérdezi, mik a Kṛṣṇa-tudatos ember ismérvei. Sthita-prajña. A sthita-prajña annyit tesz: szilárd értelmű. Szóval, ezek a különbségek. Olvastam egyszer egy beszédet – a néhai Vivekananda Swami chicagói beszédét. Azt mondja a hallgatóságnak: „Olyan keményen dolgoztok, miért tulajdonítjátok mégis Istennek az érdemet?” Értitek? Ha előkeresitek a chicagói beszédét, látni fogjátok.

Folytasd!

Tamāla Kṛṣṇa: „Az Úr szolgálatában ő mindig merész és tevékeny, és nem befolyásolja sem a ragaszkodás, sem az elutasítás. A ragaszkodás azt jelenti, hogy az ember elfogad dolgokat saját érzékkielégítése céljából, az elutasítás pedig az ilyen érzéki kötődés hiányát jelenti. Ám aki szilárdan a Kṛṣṇa-tudatban helyezkedik el, abban nincs sem ragaszkodás, sem elutasítás, mivel életét az Úr szolgálatának szentelte. Következésképpen egyáltalán nem lesz dühös, még akkor sem, ha kísérletei kudarcba fulladnak. A Kṛṣṇa-tudatú személy elhatározásában mindig rendíthetetlen.”

Ötvenhét: „Aki sem a jóhoz, sem a rosszhoz nem kötődik, az szilárdan gyökerezeik a tökéletes tudásban.”

Magyarázat: „Az anyagi világban mindig történnek változások, amelyek lehetnek jók vagy rosszak. Aki nem nyugtalankodik ezen anyagi változások miatt, és akiben nincs vonzalom a jó vagy a rossz iránt, arról elmondható, hogy szilárdan gyökerezik a Kṛṣṇa-tudatban. Amíg valaki az anyagi világban tartózkodik, addig mindig jelen van a jó és a rossz lehetősége, mivel ez a világ telis-tele van kettősségekkel.”

„Ám akit a Kṛṣṇa-tudat jellemez, arra nincs hatással a jó és a rossz, mivel ő kizárólag Kṛṣṇával foglalkozik, aki a legfőbb jó, az abszolút valóság. Az ilyen, Kṛṣṇára irányuló tudatállapot az embert a tökéletes transzcendentális helyzetbe emeli, amelyet szaknyelven samādhinak neveznek.”

Ötvennyolc: „Aki képes visszavonni érzékeit az érzéktárgyaktól – ahogyan a teknős húzza be végtagjait a páncéljába –, arról elmondható, hogy valóban megszilárdult a tudásban.”

Ötvenkilenc: „A megtestesült lélek ugyan távol tartható az érzéki élvezetektől, ám az érzéktárgyak iránti vágy megmaradhat; viszont, ha valaki egy magasabb rendű íz megtapasztalása révén felhagy e tevékenységekkel, az megszilárdul a tudatban.”

Hatvan: „Ó, Arjuna! Az érzékek oly erősek és hevesek, hogy még a megkülönböztető képességgel rendelkező, önfegyelemre törekvő ember elméjét is képesek erőszakkal magukkal ragadni.”

Hatvanegy: „Aki kordában tartja érzékeit, és tudatát Énrám szegezi, az szilárd értelmű emberként ismert.”

Prabhupāda: Ez az összes jellemző összegzése. Vannak még mások is?

Tamāla Kṛṣṇa: Még egy.

Prabhupāda: Ó, igen. Olvasd fel!

Tamāla Kṛṣṇa: Hatvankettő: „Amikor valaki az érzéktárgyakon tűnődik, ragaszkodás alakul ki benne irántuk; a ragaszkodásból vágy (kéj) születik, a vágyból pedig harag támad.”

Ó… (érthetetlen)… van hozzá magyarázat is.

Prabhupāda: Állj meg itt! Ha van bármilyen kérdésetek, megbeszélhetjük.

Bīrabhadra: Ha esetleg néhány kérdés nagyon ostobának tűnne – ha így van, nyugodtan mond azt, hogy ostoba, akkor majd megkérdezem Viṣṇujanát –, az első így szól: ha valaki azt mondja: „Adj nekem sok pénzt Kṛṣṇa részére!”, akkor az illető fukar? Ez ostoba kérdés? Ostoba kérdés ez?

Prabhupāda: Igen. Először is tudd, ki a fukar, és ki a nagylelkű! Tudod ezt?

Bīrabhadra: Fukar az, aki az összes pénzt magának akarja, és semmit sem ad Kṛṣṇának.

Prabhupāda: Igen. Ha Kṛṣṇa számára kérsz pénzt, akkor nem vagy fukar. Ahogyan te is ezért a templomért dolgozol, és megkérdezed Tamāla Kṛṣṇát: „Tamāla Kṛṣṇa Prabhu, kérlek, adj nekem száz dollárt! Erre a célra kell költenem.” Vajon ez rossz dolog? (nevetés)

Bīrabhadra: Ha Kṛṣṇáért van, akkor rendben van.

Prabhupāda: Igen.

Bīrabhadra: A második kérdésem pedig az lenne: amikor Kṛṣṇa idejött, Ő is elfogadott lelki tanítómestert?

Prabhupāda: Igen.

Bīrabhadra: Tényleg?… (érthetetlen)

Prabhupāda: Igen. Nemcsak hogy elfogadott egy lelki tanítómestert, hanem még azt a kockázatot is vállalta, hogy bemegy az erdőbe, és tűzifát gyűjt a mesterének. Egy nap úgy alakult, hogy egész nap az erdőben voltak; Sudāmā Vipra és Kṛṣṇa is csapdába estek. Heves esőzés tört ki, nem tudtak kijutni, így az egész éjszakát az erdőben töltötték.

Tehát nem arról van szó, hogy mivel Ő volt Kṛṣṇa, ne fogadott volna el lelki tanítómestert, vagy ne dolgozott volna érte. Óriási kockázatot vállalt. Bement az erdőbe. Különben is, ki fogadna el lelki tanítómestert, ha Ő maga nem mutatná meg nekünk az utat? Azért jön, hogy tanítson minket. Yadā yadā hi dharmasya glānir bhavati (BG 4.7) – „Amikor zavar támad a védikus szabályok követésében, és abhyutthānam adharmasya, vagyis az istentelen elvek túlságosan elhatalmasodnak, akkor jelenek meg Én.” Ez áll az írásokban. Tehát Ő tanít meg minket arra, hogyan szerezzünk tudást, és hogyan viselkedjünk. Ez Kṛṣṇa, ez a küldetésének a célja. Soha nem cselekszik úgy, hogy amennyiben valaki követi Őt, az a pokolra jusson. Nem.

Bīrabhadra: A harmadik kérdésem az lenne: amikor az a szívrohamod volt, érezted a fájdalmat?

Prabhupāda: Igen.

Bīrabhadra: Érezted a fájdalmat?

Prabhupāda: Igen. Miért ne éreztem volna?

Bīrabhadra: Nos, azért, mert Te tiszta bhakta vagy. Úgy értem, Te tiszta vagy, ezért nem érzel fájdalmat.

Prabhupāda: Hogyan?

Bīrabhadra: Úgy emlékszem, azt mondtad a Bhagavad-gītā kapcsán, hogy egy tiszta bhakta nem érez fájdalmat, mivel állandóan az Urat imádja (a mahā-mantrát zengi), és Kṛṣṇa mindig megvédi őt.

Prabhupāda: Igen. Volt fájdalom, de nem volt túlságosan nagy. A fiúk, a tanítványok japáztak, és én is japáztam, ezért aztán nem volt olyan vészes. Nem volt annyira fájdalmas. Ezt már kifejtettem. Amikor szenvedés éri, az odaadó hívek úgy tekintenek rá: „A múltbeli tetteim miatt szenvedek; valójában most meg kellett volna halnom, de Kṛṣṇa csupán egy kis fájdalmat mér rám, ennyi az egész.”

Valójában pontosan erről volt szó. Azon a napon... a szívroham nagyon súlyos volt. Meg kellett volna halnom. Senki sem éli túl az ilyen szívrohamot. De Kṛṣṇa megmentett. Ennyi az egész.

Bīrabhadra: A negyedik és egyben utolsó kérdésem pedig ez: ebben a világban vagy-e?

Prabhupāda: Hm? (nevetés)

Bīrabhadra: Ebben a világban vagy-e?

Prabhupāda: Én... ?

Bīrabhadra: Ebben a világban vagy-e? Úgy értem, Te... ?

Prabhupāda: Nem vagyok ebben a világban. Igen.

Bīrabhadra: Te nem vagy ebben a világban.

Prabhupāda: Nem. (kuncogás)

Igen?

Bhakta (1): Úgy rémlik, hallottam valahol, hogy Te úgy vagy ebben a világban, hogy nem képezed annak a részét. Úgy vagy jelen a világban, hogy nem tartozol hozzá – akárcsak a lótuszvirág, amely a vízen lebeg.

Prabhupāda: Igen, pontosan így van. Így kell ezt érteni. Vegyük például azt, hogy Amerikában vagyok. Ezt nagyon könnyű megérteni. Nem veszem át az amerikaiak életmódját, tehát nem vagyok „Amerikában”. És nemcsak én; a tanítványaim sem, akik követnek engem – ők sem amerikaiak.

Viselkedésük és életmódjuk eltér az amerikaitól. Ebben az értelemben nem Amerikában vagyok, hanem Vṛndāvanában, mert bárhová megyek is a lakásomban vagy a templomban, Kṛṣṇával és a Kṛṣṇa-tudattal élek. Nem fogadom el az Amerika-tudatot. A tanítványaimat is arra tanítom, hogy ezt a tudatot tegyék magukévá. Aki pedig magáévá teszi ezt a tudatot, az szintén nem Amerikában van, sőt, nem is ebben a világban.

Ezt a példát már sokszor említettem. Képzeljünk el egy királyt és egy bogarat, akik ugyanazon a trónon ülnek. A bogár csíp, a király pedig uralkodik. Attól, hogy a bogár a trónon van, még nem lesz király; és attól, hogy a király a bogárral együtt ül ott, még nem válik bogárrá. Miben rejlik a különbség? A tudatban. A király ismeri a kötelességét, és aszerint cselekszik – ezért ő a király. A bogár pedig a saját dolgát végzi: csíp – ezért ő a bogár. Bár ugyanazon a helyen ülnek, a tudatuk különbözősége miatt az egyik bogár, a másik pedig király.

Tehát, ha magadévá teszed a Kṛṣṇa-tudatot, és meg is maradsz benne, akkor már nem ehhez a világhoz tartozol. Többé nem vagy bogár; király vagy. Változtasd meg a tudatodat! Még ha úgy tűnik is, hogy továbbra is a bogárral vagy, valójában már nem vagy bogár. Világos ez?

Bīrabhadra: Igen.

Bhakta (2): Mi a különbség...? Hallottam olyan kifejezéseket, mint „megtestesülés”, „kiterjedés” és „teljes kiterjedés” – mint példáil Kṛṣṇa megtestesülése, kiterjedése...

Prabhupāda: Igen. Ahogyan egy ember a családban apa, a munkahelyen főnök, máshol pedig valami más – de mindvégig ugyanaz az ember. Ám mivel mi anyagi feltételekhez vagyunk kötve, amikor az irodában vagyok, nem vagyok otthon. Amíg a munkahelyemen főnökként tevékenykedem, nem tudok otthon apaként viselkedni a gyermekeimmel; olyankor távol vagyok. Ez az anyagi helyzetemből fakad. Kṛṣṇa azonban – mivel teljesen lelki természetű – egyszerre maradhat saját lakhelyén, Goloka Vṛndāvanában, és lehet jelen mindenhol máshol is. Ezt nevezzük kiterjedésnek.

Például Kṛṣṇa ott él a szívedben. Īśvaraḥ sarva-bhūtānāṁ hṛd-deśe ’rjuna tiṣṭhati (BG 18.61). A Legfelsőbb Úr mindenki szívében jelen van. A Brahma-saṁhitāban ez áll: goloka eva nivasaty akhilātma-bhūtaḥ (Bs. 5.37). Ez a lelki állapot: bár Ő állandóan a saját lakhelyén tartózkodik, mégis jelen lehet mindenki szívében, az egész teremtésben. Nemcsak a szívben, hanem minden egyes atomban is. Ez az Ő kiterjedése, teljes kiterjedése. Ő kiterjed... mi is az Ő kiterjedései vagyunk. Mi, élőlények, szintén az Ő kiterjedései vagyunk.

Semmi sem létezik úgy, hogy ne lenne Kṛṣṇa része. Ezt magyarázza a kilencedik fejezet: mayā tatam idaṁ sarvam – „Én terjedtem ki minden létezőbe.” Sarvam. Mat-sthāni sarva-bhūtāni (BG 9.4) – „Minden Énbennem létezik.” Nāhaṁ teṣu avasthitaḥ – „De Én nem vagyok bennük. Én nem vagyok ott.” Te Kṛṣṇában létezel, de ha nincs meg benned a Kṛṣṇa-tudat, akkor Kṛṣṇa nincs benned. Ám te Kṛṣṇában létezel. Kṛṣṇa nélkül nem létezhetnél. Tehát Kṛṣṇa mindenütt jelen van, Kṛṣṇa mindenben benne van. Nekünk kell kifejlesztenünk ezt a tudatot. Ez tesz majd boldoggá.

Igen?

Jaya-gopāla: Gyakran mondták nekem, hogy amikor valaki dvijává válik, akkor a tetteivel többé nem idéz elő karmikus visszahatást, de én... én...

Prabhupāda: Amikor valaki dvijává, azaz „kétszer született” személlyé válik. Igen. A „kétszer született” azt jelenti, hogy az illető eljut arra a szintre, ahol megérti a Kṛṣṇa-tudatot. Amikor az ember megszületik a szüleitől, a tudatállapota másmilyen. Gondolj csak egy gyermekre: az ő tudatállapota eltérő; ám amikor felnő, és elkezdi keresni a tudást, illetve megpróbálja megérteni Kṛṣṇát, a tudatállapota megváltozik. Tehát, amikor valaki rálép a Kṛṣṇa-tudat útjára, az a második születésének, a dvijának a kezdete.

Jaya-gopāla: Nos, azt mondták nekem, hogy ebben az esetben a tetteink után már nem keletkeznek karmikus visszahatások.

Prabhupāda: Igen. Ha valaki a Kṛṣṇa-tudatot követi, akkor a karmájának többé nincs visszahatása.

Jaya-gopāla: Azt is mondták, hogy ha szolgálunk valakit, azzal elérhetjük, hogy ő is viszonozza a szolgálatot, és szolgáljon minket.

Prabhupāda: Nos, ha Kṛṣṇa-tudatban élsz, akkor mindenképpen valaki szolgálatában kell állnod. Nem találhatsz ki önállóan saját szolgálatot. Amikor így teszel, a szolgálatodnak nem lesz karmikus visszahatása. Yajñārthāt karmaṇo ’nyatra loko ’yaṁ karma-bandhanaḥ (BG 3.9). A Kṛṣṇa-tudat azt jelenti, hogy nincsenek többé saját, személyes indíttatású cselekedeteid. Mivel a személyed is kapcsolatban áll Kṛṣṇával, hogyan is cselekedhetnél pusztán a saját, személyes céljaidért? Kizárólag Kṛṣṇa-tudatban szabad cselekedned. Ez az odaadás; ez a meghódolás. Persze cselekedhetsz egyénileg is, hiszen egyéni lélek vagy – megvan ez a fajta függetlenséged. Ám ez nem tesz boldoggá. Ha valaki egyéni indíttatásból cselekszik, sosem lesz boldog. De ha Kṛṣṇa-tudatban cselekszel, akkor boldog leszel.

Ez a Bhagavad-gītā teljes tanítása. És az utolsó utasítás: sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇam (BG 18.66) – „Hagyj fel minden egyéb tevékenységgel, amelyet eltérő tudatállapotban eszeltél ki! Egyszerűen csak hódolj meg Énelőttem!” Ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi – „Megóvlak téged minden bűnös tett következményétől.”

Igen?

Bhakta (2): Prabhupāda! Különböző forrásokból hallottam, hogy létezik egy rezgés, amely folyamatosan jelen van az univerzumban. Amikor erre a rezgésre utalnak, vajon az oṁra, a szent oṁ vibrálására gondolnak?

Prabhupāda: Először is, abba kellene hagynod, hogy más forrásokból fogadj be tudást.

Bhakta (2): Nos, én ezt nem tekintem tudásnak, csupán...

Prabhupāda: De hiszen azt mondtad: „Különböző forrásokból hallottam.”

Bhakta (2): Olyan emberektől az utcán, akikkel beszéltem.

Prabhupāda: Értem. Szóval, mi a kérdésed?

Bhakta (2): Arról a rezgésről beszélnek, amely állandóan jelen van az univerzumban; arról, hogy az ember ráhangolódhat erre a rezgésre, kiejtheti azt, és hogy tulajdonképpen ez az, amire vágynak.

Prabhupāda: Igen, minden rezgés hanggal jár. Nos, létezik egy ilyen hang: az oṁkāra. Ezt a Bhagavad-gītā is elismeri. Tehát nincs akadálya annak, hogy ezt elfogadjuk...

Bhakta (2): Ők ezt úgy emlegetik, mint a végső stádiumot...

Prabhupāda: Akkor viszont az ő állításukat kell elfogadnod, nem pedig a Bhagavad-gītā tanítását. Ezért mondom, hogy ne hallgass meg mindenféle forrást! Ha ők azt állítják, hogy ez a végső cél, akkor te ezt el is fogadod?

Bhakta (2): Nem, nem fogadom el. Csak azt szeretném tudni, hogy vajon az oṁ rezgésre utalnak-e.

Prabhupāda: Az oṁ rezgés létezik. Az oṁ egyben Kṛṣṇa megnyilvánulása is; ezt is elismerjük. Ám ez nem a végső valóság. A végső valóság maga Kṛṣṇa. Képzeld el, hogy van egy rezgés, amelynek van egy forrása. Haladj tovább, kövesd vissza, honnan ered ez a rezgés!

Ha kideríted, hogy egy kürt vagy egy kagylókürt okozza-e a rezgést... nos, amíg el nem jutsz ahhoz a ponthoz – ami a végső forrás, nem pedig maga a rezgés –, addig nem érted a lényeget. Tegyük fel, hogy megfújok egy kagylókürtöt. Hatalmas hang keletkezik. De vajon ez a rezgés a végső valóság? Vagy a kagylókürt – amelyből a rezgés kiindul – a végső valóság?

A kagylókürt hangja túlterjed ezen a templomon. Vajon ez azt jelenti, hogy a hang nagyobb, mint maga a kagylókürt? A kagylókürt rezgése látszólag hatalmasnak tűnhet, de vajon valóban az? A valóban hatalmas dolog maga a kagylókürt, amelyből a rezgés származik.

Ez a végső forrás. Az oṁkāra rezgés tehát betölti az egész univerzumot. Ez rendben is van. De honnan származik? Ezt kell kikutatnod. Ha utánajársz, rá fogsz találni Kṛṣṇára. Ezért Kṛṣṇa a végső valóság, nem pedig a rezgés. Világos ez? Igen.

Ugyanaz a példa: a napfény az egész univerzumban szétárad. Vajon ettől nagyobbá válik, mint maga a Nap? A Nap a napfény forrása. Hasonlóképpen: brahmaṇo ’ham pratiṣṭha (BG 14.27) – „Én vagyok a forrása a Brahmannak, a ragyogásnak.” Ez tény. A Brahman nem nagyobb Kṛṣṇánál. Kṛṣṇa nagyobb a Brahmannál. Mattaḥ parataro nāsti – a Bhagavad-gītāban ez áll: „Nincs nálam magasabb rendű igazság.” Ezek az emberek ezt nem képesek megérteni. Kevésbé intelligensek.

Ugyanaz a példa: mivel látják, hogy a napfény az egész univerzumban szétárad, azt hiszik, hogy az fontosabb, vagy nagyobb, mint maga a Napbolygó. Ám valójában nem így van. Ez az egyszerű igazság. Ha pedig eljutunk a Napbolygóra, ott találjuk Vivasvánt, a Napistent. A Napbolygó éppen az ő jelenléte miatt olyan vakítóan ragyogó. Hasonló a helyzet az összes személytelen elképzeléssel is: amikor eljutunk Kṛṣṇához, akkor érjük el a végső célt.

Számos egyszerű példa hozható fel. Vegyük például az országotokat: az egész országban rengeteg kormányzati részleg és hivatal működik. Ám az egész rendszer az elnök személyében összpontosul. Hogyan is tagadhatnám ezt?

Minden az elnök irányítása alatt zajlik. Ez persze csak egy egyszerű példa. Hasonlóképpen, végső soron, ha nincs ott a háttérben a Legfelsőbb Személy... nos... Hayagrīva hozott egy könyvet, amelynek címe: Isten létezésének bizonyítékai (Evidence of God). Számos tudós írt ebbe a kötetbe, és mindannyian egyetértettek abban, hogy ha létezik Isten, akkor Ő mindenképpen személy. Személynek kell lennie. Nemde, Hayagrīva?

Hayagrīva: Igen.

Prabhupāda: Igen. Nagyon jelentős tudósok – csillagászok, matematikusok – írtak ebbe a könyvbe, amely Isten létezésének bizonyítékait tárgyalja. És mindannyian arra a következtetésre jutottak, hogy ha létezik Isten, akkor Ő szükségszerűen személy; nem lehet személytelen. Isten pedig személyesen kijelenti: „Nincs nálam nagyobb igazság. Arjuna, nincs nálam nagyobb igazság.” Ahaṁ sarvasya prabhavaḥ (BG 10.8): „Én vagyok minden energia forrása.” Tehát Isten ezt mondja, Arjuna ezt mondja, Vyāsa ezt mondja, Nārada ezt mondja; miért hallgatnánk meg egy járókelőt? (nevetés) (nevet) Vajon egy járókelő nagyobb, mint Nārada? Nagyobb, mint Vyāsa? Nagyobb, mint Kṛṣṇa? Akkor miért hallgatnék rá? Azt kellene mondanod neki: „Kérlek, tartsd meg magadnak az elméletedet! Mi nagyobb tekintéllyel bírunk, mint te.” Igen.

Igen?

Jaya-gopāla: Ha kint vagyunk az utcán, és pénzt gyűjtünk, és arra gondolunk: „Ó, milyen jó adománygyűjtő vagyok, olyan ügyesen gyűjtök, de ő mégis ad…” (érthetetlen)

Prabhupāda: Igen. Igen. Nagyon jó adománygyűjtő vagy Kṛṣṇa szolgálatában.

Jaya-gopāla: De ha…

Prabhupāda: Igen, igen, légy büszke! Érezd úgy: „Nagyon ügyesen dolgozom Kṛṣṇáért.” (nevetés) Mi semmit sem vetünk el. Még ezt a büszkeséget sem, igen. „Én Kṛṣṇa kiválóbb szolgája vagyok. Igen, büszke vagyok rá.” Ez a fajta büszkeség jó dolog. Igen?

Vendég vagy bhakta: Lehet, hogy buta kérdés, de…

Prabhupāda: Nos, mindannyian buták vagyunk. (nevetés) Tehát a kérdések is szükségszerűen buták.

Vendég vagy bhakta: A yogával kapcsolatban sokat hallottam…

Prabhupāda: Igen, mivel buták vagyunk, ezért… pontosan úgy, ahogy ő mondja: „Hallottam az utcán.” Érted? Nekünk mindent Kṛṣṇától kell hallanunk; csak úgy lehet tökéletes.

Vendég vagy bhakta: Nos, néha… úgymond csakrákat érzek. Úgy érzem, mintha nagyon könnyű lennék itt, és valami örvénylést érzek, amit – úgy hiszem – ezer szirmú lótusznak neveznek. Vajon csak a képzeletem játszik velem, vagy ezek valóságos dolgok?

Prabhupāda: Igen, ez csupán képzelet. Ha felnyitnád a koponyádat, nem találnál benne semmilyen lótuszt. (nevetés) Szóval ez csak a te képzeleted, semmi több. Az ilyen képzelgéseket azoknak szánják, akik túlságosan elmerültek az életnek ebben a testi felfogásában. „Itt egy lótusz, itt egy manaḥ-sarovara (az elme tava), itt a boldogság óceánja, itt pedig... nos, ezt neked kell felfedezned” – mindezt csak azért, hogy segítsenek az illetőnek a koncentrálásban.

Olyan ez, mint amikor egy csintalan fiút – hogy ne csináljon több badarságot – arra kérünk: „Kérlek, ülj le ide! Hagyd abba ezt az egészet!” A mi álláspontunk ez: „Nem ez a test vagyok. Még ha létezik is lótusz, engem az nem érdekel.” Érted? Nem ez a test vagyok. Még ha van is ott lótusz, mi közöm lenne hozzá? Az alapvető tézisünk az, hogy nem ez a test vagyok.

Vendég vagy bhakta: De úgy emlékszem, a Bhagavad-gītāban valahol említik, hogy a halál pillanatában az embernek a fejtetőnél lévő... ööö... levegőre kell összpontosítania, ami...

Prabhupāda: Ami a koncentrálást illeti – nem tudom, hol szerepel ez pontosan a Bhagavad-gītāban –, de a yogarendszerben a koncentrálás lényege az, hogy Őrá, Viṣṇura gondoljunk. Nem pedig a fejben lévő lótuszra. Igen?

Bhakta (4): Igaz-e, hogy a Śrī Kṛṣṇa Caitanya mantra erősebb, mint a mahā-mantra?

Prabhupāda: Śrī Kṛṣṇa Caitanya és a mahā-mantra egy és ugyanaz. Kṛṣṇa és az Ő neve egy. Śrī Kṛṣṇa Caitanya és a Hare Kṛṣṇa ugyanaz. Śrī-kṛṣṇa-caitanya rādhā-kṛṣṇa nahe anya (Śrī Guru-paramparā 6.). Śrī Kṛṣṇa Caitanya a Hare és a Kṛṣṇa egyesülése. Tehát nincs köztük különbség. Mindannyian ugyanazok. Ám mivel ezt Śrī Kṛṣṇa Caitanya kegyéből kapjuk – hiszen Ő azért jelent meg, hogy elhozza nekünk ezt a mahā-mantrát –, ezért először Śrī Kṛṣṇa Caitanyához imádkozunk: „Adj erőt ahhoz, hogy befogadhassuk a Hare Kṛṣṇát.”

Ezért énekeljük: *śrī-kṛṣṇa-caitanya prabhu nityānanda*... éppúgy, ahogyan először a lelki tanítómesternek fejezzük ki tiszteletünket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lelki tanítómester nagyobb lenne Kṛṣṇánál.

A lelki tanítómester Kṛṣṇa kegyelmének megnyilvánulása; ezért a śāstrák azt mondják, hogy ugyanazt a tiszteletet kell megadni neki, mint Kṛṣṇának. Ám a lelki tanítómester sosem gondolja úgy, hogy „én nagyobbá váltam Kṛṣṇánál”. Ha mégis így tenne, akkor ő egy Māyāvādī lenne, vagy azt hinné, hogy egyenlő Vele... (szakadás) (vége)