Category:HU/681129 - Lecke BG 02.13-17 - Los Angeles

Leckék időrendben, 1968

Prabhupāda: (kīrtana) (prema-dhvani) (a hívek felajánlják hódolatukat)

Nos, egy újabb könyvbe kezdtünk bele: Az odaadás nektárja.

Szóval, az egyik szalag... hol van... le tudod játszani?

Govinda dāsī: Elfelejtettem elhozni.

Prabhupāda: Miért felejtetted el?

Govinda dāsī: ... (érthetetlen)

Prabhupāda: Mondtam neked. Mondtam, hogy le fogjuk játszani, és te mégis elfelejtetted?

Govinda dāsī: Nos, én nem... (érthetetlen)

Prabhupāda: Miért felejted el? Jól van, olvasd a Bhagavad-gītāt.

Hol van a Bhagavad-gītā? (szünet)

(félre) Ha lehetséges, készíthettek flanelből ingeket, hogy melegen tartsanak titeket. Ugyanolyan inget, punjabi stílusút, mint amilyeneket Indiából hoztak? Ugyanolyan szabásút. Igen?

Tamāla Kṛṣṇa: Sudāmā dāsa épp készít egy inget. Olyasfélét?

Harṣarāṇī: Kurtákat készítünk, de azok vékonyak. Ám fogunk... flanelből is készítünk majd.

Prabhupāda: Igen. Hogy hidegben is...

Tamāla Kṛṣṇa: Hosszú alsóneműt is terveztünk viselni.

Prabhupāda: Az rendben van. Gondoskodnotok kell a megfelelő védelemről. Vagy hordhattok ilyen színű pulóvert is. Az is szép. De itt szerintem egy ing is megteszi.

Igen. Olvasd.

Bhakta: Tizenhárom. „Ahogyan a megtestesült lélek folyamatosan vándorol ebben a testben a gyermekkorból az ifjúkorba, majd az öregkorba, ugyanúgy a lélek is a halál pillanatában átköltözik egy másik testbe. Az önmegvalósított lelket az ilyen változás nem zavarja meg.”

Magyarázat: „Mivel minden élőlény egyéni lélek, mindegyikük minden pillanatban változtatja a testét – hol gyermekként, hol fiatalemberként, hol pedig öregemberként nyilvánul meg –, miközben ugyanaz a lelki lélek van jelen, és ő maga semmilyen változáson sem megy keresztül.” „Az egyéni lélek, miközben egyik testből a másikba vándorol, végül magát a testet is lecseréli. Mivel pedig biztos, hogy a következő születés során – legyen az anyagi vagy lelki – újabb testet kap, Arjunának nem volt oka a gyászra a halál miatt, sem Bhīṣma, sem Droṇa esetében, akikért annyira aggódott.”

Prabhupāda: Nos, ez az egyszerű tény – ahogyan azt a Bhagavad-gītā kifejti a dehino ’smin yathā dehe kaumāraṁ yauvanaṁ jarā (BG 2.13), azt mutatja, hogy a test változása minden pillanatban végbemegy. Minden egyes pillanatban. Vegyük például ezt a gyermeket. Ha rendelkezésünkre állna valamilyen mérőeszköz, és megmérnénk a gyermeket ma, másnapra azt tapasztalnánk, hogy nőtt, vagyis megváltozott a teste. Ez orvosi tény is egyben: a test folyamatosan változik.

A test változik, ám a lélek változatlan marad. Ahogyan nekem is volt egy gyermekkori és egy fiúkori testem, és most egy másik testben vagyok, mégis emlékszem gyermekkori tevékenységeimre. Én tehát állandó vagyok, miközben a testem változik.

Miért olyan nehéz az embereknek megérteni ezt az egyszerű igazságot? A test változik, de én nem változom. Én örökkévaló vagyok. Ezért nem ez a test vagyok. Én nem változom. Ez az egyszerű igazság – a Bhagavad-gītā első tanítása –, amellyel Kṛṣṇa oktatni kezdte Arjunát...

Miután Arjuna elfogadta a tanítvány szerepét, az első tanítás ez volt: „A nagyapád és tanítód teste miatt bánkódsz a harc kapcsán, ám a nagyapád – vagyis a lélek...” – amiről már szó esett: „Te lélek vagy, én a Legfelsőbb Lélek vagyok, vagy akár mindazok a királyok és katonák, akik itt összegyűltek – mindannyian lelkek vagyunk. Léteztünk a múltban. Most testet váltottunk. Ismét testet fogunk váltani, de létezni fogunk.” Ez a tanítás. A test változik – és mi erre a szemléletes példa? Az, hogy ebben az életben is testet váltasz.

Miért olyan nehéz tehát megérteni ezt az egyszerű igazságot, hogy a lélek különbözik a testtől? Ami pedig a lélek örökkévalóságát illeti, arra is van bizonyíték. Hiszen jelen voltam gyermekkoromban, jelen voltam fiúkoromban, jelen voltam ifjúkoromban, és ebben az öregkorban is jelen vagyok.

Így természetes módon arra a következtetésre jutunk, hogy amikor testet váltok, akkor is létezem.

Amikor testet váltok... ez a test meg fog változni. Tathā dehāntara-prāptiḥ (BG 2.13). Ahogyan egy gyermek szülei... tegyük fel, hogy a gyermek most még csak egy lábnyi magas. Amikor majd öt láb magasra nő, vajon sírni fognak a szülei: „Ó, a gyermekem! Hol van a gyermekem, az az egy láb magas?” Tudjátok. A szülők tudják: „Ott van a gyermekem, csak testet váltott.” Ez tény. Hasonlóképpen: „Te a nagyapád és tanítód teste miatt bánkódsz. Még ha testet is váltanak, mi okod van a bánatra? Létezni fognak.”

Ez a Bhagavad-gītā tanításának, vagyis a lelki oktatásnak a kezdete. Ha valaki nem érti meg ezt az egyszerű tényt – hogy a lélek különbözik a testtől, a lélek örökkévaló, a test pedig mulandó és változó –, akkor nem beszélhetünk tényleges lelki oktatásról; az csupán hamis oktatás. Ha valaki a testével azonosítja magát, nem képes megérteni a lelki tudást.

A yogīk meditáció útján próbálnak eljutni erre a felismerésre: „Vajon én ez a test vagyok, vagy sem?” A meditáció éppen ezt jelenti. A meditáció – az elme összpontosítása és a különféle ülőhelyzetek alkalmazása – segít az elme összpontosítátsában. Amikor pedig összpontosítom az elmémet, azon meditálok: „Vajon én ez a test vagyok-e?”

Ha pedig nem ez a test vagyok, akkor „Hol vagyok a testen belül?” Ha az illető elemzi a kérdést, önmagát a szívében találja meg. A szívben ott van a lélek, és ott van a Felsőlélek is; ott van Kṛṣṇa. A yoga tökéletessége tehát abban áll, hogy meglátjuk a Felsőleleket, és megértjük önmagunkat: „Én egyéni lélek vagyok.”

Mi azonnal felkínáljuk ezt a tökéletes szintet: próbáld meg mindig Kṛṣṇát látni – ez a Kṛṣṇa-tudat. A yogīk rengeteg testi gyakorlat árán próbálnak eljutni erre a szintre. Mi viszont azonnal megadjuk a lehetőséget: „Legyél Kṛṣṇa-tudatos.” Te Kṛṣṇa örök része vagy, Kṛṣṇa pedig a Felsőlélek. Miért bajlódnál azzal, hogy belül keresd Őt? Hiszen kívül is jelen van. Mindenható. Elfogadja az általad felajánlottakat, te pedig elfogadhatod a prasādamot. Ez a gyakorlati yoga.

Mi tehát nem a durva anyagi szinten kezdjük. Bár a Bhagavad-gītā a lelki tanítások ábécéje, mégis arról a szintről indul, amelyet a jñānīk, a filozófusok és a yogīk próbálnak elérni. Nekünk azonban nincs időnk arra, hogy ebben a korban yoga-gyakorlatok révén jussunk el arra a felismerésre, hogy „nem ez a test vagyok...” Kérdezd csak meg bármelyik diákot, aki yogát vagy úgynevezett meditációt gyakorol: mindannyian a testükhöz kötődnek. A testüket próbálják edzeni, és azt hiszik, ez a végcél. Pedig nem.

Egy egyszerű igazság, nagyon is egyszerű igazság: Kṛṣṇa, mint legfelsőbb tekintély, nagyon egyszerűen fogalmazza meg ezt: dehino ’smin yathā dehe kaumāraṁ yauvanaṁ jarā (BG 2.13). Ahogyan ebben a testben különböző változások mennek végbe, úgy a végső változást halálnak nevezzük. Ám a lélek – a lelki önvaló – a sok változás ellenére is létezik ezen a testen belül.

Hasonlóképpen, a lélek a test végső átalakulása után is tovább létezik. Ez az egyszerű igazság. Próbáljátok megérteni ezt. Ez a további fejlődés alapelve. Ha valaki nem érti meg ezt a nézőpontot, nincs fejlődés. Ez az alapok alapja: „Nem ez a test vagyok.”

Olvasd tovább.

Bhakta: „Inkább örülnie kellene annak, hogy testük a régiről újra cserélődik.”

Prabhupāda: Itt egy újabb érv: „Miért siratnád nagyapád testét? Idős ember volt. Ha nem hal meg – ha te nem ölöd meg –, meddig élne még? Akár megölöd, akár nem, meg fog halni. Inkább örülnöd kellene, mert nagyapád újra...” – ez csak érvként hangzik el – „...újra új testet kap.”

Amikor... amikor Caitanya Mahāprabhu találkozott Chand Kazival... azt hiszem, ezt a történetet már sokszor elmeséltem. Chand Kazi muszlim volt. Ismeritek a történetet: Caitanya Mahāprabhu polgári engedetlenségbe kezdett, és semmibe vette azt a rendeletet – amit Cand Kazi bíró vezetett be –, miszerint: „Nem tarthattok saṅkīrtanát. Az emberek nyugtalankodnak miatta” – éppúgy, ahogyan titeket is fenyeget a rendőrség. Szóval, ez nem új dolog. Ez a helyzet a kezdetek óta fennáll, már Caitanya Mahāprabhu idejében is fennállt. Ám Caitanya Mahāprabhu figyelmen kívül hagyta a felszólítást. „Ne törődjetek ezzel a Kazival! Folytassátok!”

Szóval... és amikor az emberek... Ő nagyon népszerű volt, mi viszont nem vagyunk azok. (nevetés) Caitanya Mahāprabhu (nevet) maga Kṛṣṇa volt. Képes volt vonzani az embereket. Bár csak húszéves fiatalember volt, rengeteg követője akadt. Így rendelkezett: „Ó, a Kazi megtiltotta [a sankīrtanát]. Most Én azt parancsolom, hogy ma éjjel gyűljenek össze emberek százai és ezrei, és vonuljunk a Kazi házához.”

Ez polgári engedetlenség. Az emberek beleegyeztek; számtalan mṛdaṅga és számtalan ember gyűlt össze, énekelve vonultak végig az utcán, mit sem törődve az esetleges rendőri fellépéssel. A Kazi pedig látta: „Ó, ez egy tömeges megmozdulás.” Megijedt. Értitek?

Amikor a nép felkarol egy mozgalmat, a kormány megijed. Akárcsak a mariana-mozgalom esetében? Most már nem tesznek ellene jogi lépéseket. A kormány nem tehet semmit, mert mindenki a mariana mellett áll. Értitek? Mi is az? Mariana vagy marihuána?

Bhakták: Marihuána.

Prabhupāda: Marihuána. Ha ráveszed az embereket a marihuána fogyasztására, a rendőrség félni fog tőletek. Értitek? Nem mernek majd megállítani benneteket.

Amikor a Kazival folyt a beszélgetés... Chand Kazi művelt ember volt. Először imígyen szólt Caitanya Mahāprabhuhoz: „Kedves nagybátyám...” Ezzel a rokoni kapcsolattal próbálta lecsillapítani Caitanyát: „Nimāi, Nimāi...” Úgy szólította meg, mint egy kisfiút. Hiszen fiú is volt még. „Nimāi, ó, a nagyapádat, Nīlāmbara Cakravartīt én cācānak hívom.” A cācā nagybácsit jelent.

A muszlimok... Indiában a britek szították a feszültséget a hinduk és a muszlimok között, pedig egyébként már nyolc évszázada éltek együtt. A falvakban békében éltek: a hinduk cācānak szólították a muszlimokat, a muszlimok pedig a hindukat... így baráti kapcsolat alakult ki köztük. Nem volt köztük ellenséges érzés. Sőt, még meg is hívták egymást; a hinduk is meghívták őket.

Gyerekkorunkban láttunk ilyet: esküvőkön vagy vallási szertartásokon muszlim barátokat is meghívtak és vendégül láttak. Hasonlóképpen, a muszlimok is meghívtak hindukat. Külön intézkedéseket tettek... az apám például egy muszlim úriember vendége volt. Az illető az ügyfele volt.

Apám külön gondoskodott róla: egy brāhmaṇa segítőt biztosított, aki ellátta őket élelemmel. Így nem volt probléma... az úr eljött a házunkba a muszlim szolgáival, mi pedig biztosítottuk számukra az élelmiszert. Ők a saját szokásaik szerint főztek. Persze húst nem volt szabad fogyasztani. De barátság volt köztük.

Távozáskor pénzt adott nekünk – négy-öt rúpiát –, a kezünkbe adta a testvéreimnek, édesanyámat pedig „nagynénémnek” szólítva fejezte ki tiszteletét. Ilyen érzések uralkodtak. Az ellenségeskedést a britek szították. Amikor látták, hogy Gandhi javít a hindu-muszlim viszonyon, éket vertek közéjük. De mindegy, ez már politika. Így szólt tehát Chand Kazi Caitanya Mahāprabhuhoz: „Nimāi, én a nagyapádat – az anyád apját – cācānak, vagyis nagybátyámnak szólítom. Ebből adódóan a falusi szokásjog szerint az anyád a nővérem, te pedig az unokaöcsém vagy. Hogyan lehetséges hát, hogy egy unokaöccs ennyire haragszik a nagybátyjára? Vajon helyes ez?”

Caitanya Mahāprabhu megértette, hogy a Kazi engedékenyebb hangnemre váltott, és immár nagybátyként viselkedik. Így felelt: „Igen, kedves nagybátyám, tudom ezt. Nem illik hozzám, hogy haragudjak rád, ám mégis... unokaöcsédként eljöttem hozzád, te pedig felmentél az emeletre, és nem fogadtál? No mindegy, ami megtörtént, megtörtént; felejtsük el.” Ezután leültek, és beszélgetni kezdtek.

Caitanya Mahāprabhu első felvetése így hangzott: „Kedves nagybátyám, miféle vallás az, amelyben az ember megeszi az apját és az anyját?” Ez volt az első kérdése. A Kazi pedig visszakérdezett: „Hogy érted ezt? Mire gondolsz?” „Bikát és tehenet eszel. A tehén az anyád; mivel tejet ad neked, az anyádnak számít. A bika pedig segít neked: megtermeli az élelmedet és eltart. Ahogyan az apa gondoskodik rólad, az anya pedig tejet ad neked, vajon helyes dolog-e megölni őket?”

A Kazi is művelt ember volt, így érvelt: „Ó, de hiszen a te védikus szentírásaidban is szerepel a tehénáldozat.” Caitanya Mahāprabhu azonnal kijelentette: „Nem, az nem ölés volt. Az csupán új test kölcsönzését jelentette, hogy bemutassák a védikus mantrák erejét.” A tehenet feláldozták a tűzben, ám a mantra erejével – a mantra zengésével – a tehén új, fiatal testbe lépett át. Az nem ölés volt.

Hasonlóképpen, itt is ugyanazt az érvet hozza fel Kṛṣṇa: „A nagyapádat siratod. Bár most öreg teste van, ha elesik ebben a csatában, új, fiatal testet kap majd. Örülnöd kellene tehát. Miért bánkódsz?” Ezt az érvet fejtette ki Kṛṣṇa... Nos, akárcsak ez a gyermek. Ez a gyermek sok mindenben reménykedhet. Hatalmas élettartam áll még előtte, míg nekem... nos, itt van ez az öreg testem – mondjuk, még öt vagy tíz év van hátra. Így hát én sem számíthatok többre, és nem is remélhetek többet, mint ez a gyermek. Kṛṣṇa tehát ezt mondja: „Nem ok arra, hogy a nagyapád miatt bánkódj. A nagyapád új életet fog kezdeni. Miért lennél hát szomorú?” Ezzel az érveléssel áll elő, ám ezt az érvet senki sem fogadja el.

Igen. Folytasd.

Bhakta: „A test ilyen változásai azt a célt szolgálják, hogy az élőlény – az ebben az életben végzett tettei alapján – különféle örömöket vagy szenvedéseket éljen át. Így hát Bhīṣma és Droṇa, mivel nemes lelkek voltak, a következő életükben bizonyára vagy lelki testet kaptak, vagy legalábbis félisteni testben folytatták életüket.”

Prabhupāda: Igen. „Ami a nagyapádat, Bhīṣmadevát illeti: ő az egyik legnagyobb híve az Úrnak. Amint elhagyja ezt a testet, Vaikuṇṭhára kerül.” Ugyanaz a példa, amit a minap említettem, arról a muni-putráról... mā jīva mā jīva muni-putraka ciraṁ jīva rāja-putra: „Ó, szent ember fia, te ne élj! Ó, király fia, te örökké élj!”

Miért? Mert a szent ember fia aszkézist, vezeklést és önfegyelmező gyakorlatokat végez. Így az élete... a jövője olyan fényes, hogy Vaikuṇṭhára jut. A király fia viszont csupán az érzéki élvezeteknek hódol. Így ő a pokolba kerül. Tehát, annak az embernek, akinek az a sorsa, hogy Isten országába jusson, jobb, ha minél hamarabb meghal. Annak pedig, aki a pokolba tart, az a jó, ha minél később hal meg, mert amint meghal, már várja is a pokol.

Hasonlóképpen: „Miért bánkódnál a nagyapád és a tanítód miatt? Ők rendkívül magas szinten állnak, lelkileg emelkedettek. Amíg létezik ez a test, addig a halál is bekövetkezik. Most kötelességből jöttek harcolni. Tehát nincs ok a bánatra.” Ezt az útmutatást adja Kṛṣṇa.

Igen.

Bhakta: „Egyik esetben sem volt ok a bánatra. Azt az embert, aki tökéletes tudással rendelkezik az egyéni lélek, a Felsőlélek, valamint a természet – mind az anyagi, mind a lelki természet – mibenlétéről, dhīrának, azaz rendkívül higgadt embernek nevezik.”

Prabhupāda: Dhīra. A dhīra higgadtat jelent; olyasvalakit, akit nem lehet kizökkenteni. Azt az embert, akit nem zökkentenek ki jelentéktelen dolgok, dhīrának nevezik. A dhīra fogalmára Kālidāsa költő is ad egy példát. Ő nagy költő volt – világi költő –, és azt mondta: dhīra az, aki még a zavaró körülmények hatására sem veszti el a nyugalmát.

Amikor nincs zavaró tényező, természetes, hogy az ember nyugodt marad, ám aki a zavaró hatások ellenére is megőrzi nyugalmát, azt nevezik dhīrának. Ami a zavaró tényezőket illeti... vegyük például azt az embert, aki megtanulta kordában tartani nemi életét: amikor eléri a tökéletességet, még a nemi vágyat kiváltó inger sem zökkenti ki. Ezt nevezik dhīrának. Tehát így szól: „Ezek az emberek rendkívül emelkedett lelkek. Te is a barátom vagy. Miért hagyod, hogy így kizökkentsenek? Ez nem vall rád.”

Folytasd!

Bhakta: „Az ilyen embert sosem téveszti meg az élőlény testcseréje.”

Prabhupāda: Igen. Az ember sír: „Ó, meghalt az apám”, vagy „Meghalt a barátom, a...” és így tovább, csak sír. Ám aki dhīra, az tudja: „Mi is ez a halál? Csupán testet váltott, így nincs ok a bánatra.” Mekkora lelki tudás szükséges tehát ahhoz, hogy valaki eljusson erre a szintre.

Igen, folytasd.

Bhakta: „Ó, Kuntī fia! A hideg és a meleg, valamint az öröm és a bánat átmeneti megjelenése és idővel történő eltűnése olyan, mint a tél és a nyár váltakozása. Ezek az érzékszervek észleléséből fakadnak, ó, Bharata leszármazottja! Meg kell tanulni elviselni őket anélkül, hogy kizökkennénk lelki békénkből.” (BG 2.14)

Prabhupāda: A kérdés most az, hogy: „Igen, értem, hogy a nagyapám lelki lény, ez a test pedig anyagi. Mégis, természetemből fakadóan boldogtalan leszek, ha megölik a nagyapámat vagy a tanítómat. Boldogtalan leszek.” Kṛṣṇa tehát arra oktatja Arjunát, hogy az ilyen fajta boldogtalanság és szenvedés hozzátartozik ehhez a világhoz. Nem kerülhetjük el azokat. Ezek elkerülhetetlen megpróbáltatások.

Példaként a zord hideget hozza fel. Télen – januárban vagy más hónapokban – a hideg nagyon kemény, elviselhetetlen lehet. Néhol a hőmérséklet akár 30 fokkal is a nulla fok alá süllyedhet. De mit lehet tenni? Azokon a vidékeken élő emberek... például Kanadában, ahol néha mínusz 30 fok van... vajon bezárják az irodákat, leállítják a munkát és mindent? Nem. Minden megy tovább a megszokott módon. El kell viselni. Ennyi az egész.

Indiában is – vagy más keleti országokban, mint például Arábiában, Irakban... – nyáron a hőmérséklet elérheti a 135 fokot (Fahrenheitben). El sem tudjuk képzelni a 135 fokot. Indiában mi is tapasztaltunk ilyen hőmérsékletet... Én magam is átéltem már 118 fokot. Nem mindig, csak kivételes esetekben. Nyáron megszokott dolog a 110 fokos [Fahrenheit, azaz kb. 43 °C-os] hőség; ez teljesen szokványos hőmérséklet. Ez azt jelenti... hogy perzselő a hőség, ki sem lehet menni az utcára. Mégis, be kell menni az irodába, el kell menni dolgozni. Előfordulnak hőguta-esetek is, ám senki sem hagyhatja abba a kötelessége teljesítését.

„Hasonlóképpen, még ha úgy is gondolod, hogy harcosként – kṣatriyaként – teljesített kötelességed nyomán a nagyapád életét veszti, vagy... nos, valójában nincs ok a bánatra, hiszen új testet kap majd. Ám ha mégis így gondolod... ha annyira erős benned a testi tudatosság, ha sajnálnád őt, akkor is el kell viselned a helyzetet; ahogyan el kell viselni a szélsőséges hőséget vagy a dermesztő hideget is.”

Nincs ok a siránkozásra, hogy „Ó, micsoda hőség, elviselhetetlen hőség van!” Mit lehet tenni? Ez a természet törvénye. Hőség idején is mindenki főz. Senki sem mondja azt, hogy: „Ó, ma túl nagy a hőség, nem tudok főzni.” Nem. Mindenki főz, noha a hőség szenvedést okoz. Ugyanígy, hiába van dermesztő hideg, az emberek mégis megfürdenek a Gangeszben. Senki sem mondja azt, hogy: „Ó, én nem fürdöm meg.”

Tehát a kötelességet teljesíteni kell. Bár járhat némi átmeneti szenvedéssel... Kṛṣṇa sosem mondja azt: „Ó, kedves Arjuna, a barátom vagy. Rendben, látom, mennyire bánkódsz. Jó, majd én megteszem helyetted. Te csak ülj csendben.” Nem. Kṛṣṇa sosem mond ilyesmit. „Neked kell megtenned.” Bár azt mondja: „Én rendeztem el ezt a csatát. Ők már halálra vannak ítélve, senki sem tér vissza élve. Mégis, neked kell végrehajtanod a feladatot.”

Így hát nekünk – akik Kṛṣṇa-tudatban élünk, és Kṛṣṇa-tudatos tevékenységet folytatunk – mindig tudnunk kell, hogy mindent Kṛṣṇa végez el. Kṛṣṇa jóváhagyása nélkül semmit sem tehetünk. Mégis, a saját kötelességünket teljesítenünk kell. Nem arról van szó, hogy „Ó, majd Kṛṣṇa mindent elintéz. Ezért nem próbálunk meg üzlethelyiséget szerezni, nem keressük fel azt az embert, vagy... Kṛṣṇa...” Nem. Ez a tunyaság jele.

A saját kötelességedet el kell végezned. Az eredményt azonban Kṛsnára kell bíznod. Ez a Kṛṣṇa-tudat. Nem bánkódsz, ha kudarc ér, és nem leszel boldogtalan, ha sikerül valami – vagyis nem esel túlzásba, nem ujjongsz túlságosan, ha siker jár vele. Mindent Kṛṣṇa végez. Ez a Kṛṣṇa-tudat szemléletmódja. Az embernek el kell végeznie a saját kötelességét, függetlenül attól, hogy az szenvedéssel vagy boldogsággal jár-e. Ez nem számít.

Bhakta: „Ó, emberek legjobbja! Aki nem háborodik fel boldogság és bánat hatására, s mindkettő közepette állhatatos marad, az bizonyára alkalmas a felszabadulásra.” (BG 2.15)

Prabhupāda: Igen. Ez a jele, jellemzője vagy ismérve annak a személynek, aki még ebben az életben elnyeri a felszabadulást. Kötelességét végeznie kell. Ami minket illet: mi felvállaltuk a Kṛṣṇa-tudat szerinti kötelességet, így hűségesen és komolyan kell végeznünk feladatainkat. Akkor biztosak lehetünk benne, hogy Kṛṣṇa megadja a vágyott eredményt.

Erre jó példa az, amikor egy lány hozzámegy egy fiúhoz. A lányok általában gyermekre vágynak. Ha a házasságkötés után azonnal gyermeket akar, az nem lehetséges. Ám mivel házasságban él, és ha hűségesen szolgálja a férjét – aki emiatt elégedett, és szeretet alakul ki köztük –, idővel megszületik a gyermek. Miért lenne kétség? Lesz gyermek.

Hasonlóképpen, mi is elkezdtük gyakorolni a Kṛṣṇa-tudatot. Ha hűségesen végezzük kötelességeinket, akkor idővel Kṛṣṇa megadja a vágyott eredményt. Ne habozzunk! Ne kételkedjünk! Ez biztos. Kṛṣṇa azt mondja: tyaktvā dehaṁ punar janma naiti mām eti kaunteya (BG 4.9) – „Aki tökéletesen Kṛṣṇa-tudatban él, az a test elhagyása után Hozzám kerül.” Ez az Ő ígérete. Nincs okunk a kételkedésre; Kṛṣṇa biztosított minket erről.

Végezzük hát kötelességünket a lehető legtökéletesebben. Kṛṣṇa jelenlétében nem tudunk semmit tökéletesen véghezvinni, mivel Ő végtelen, mi pedig végesek vagyunk. Energiánk, tehetségünk, mindenünk véges. Ám ha a tőlünk telhető legjobbat nyújtjuk, akkor érvényesül a bhāva-grāhī-janārdana elve. Kṛṣṇa csak azt nézi, mennyire vagyok őszinte, és milyen őszintén végzem a rám bízott feladatokat. Ennyi az egész. Egyébként nem áll módunkban tökéletesen szolgálni Kṛṣṇát. Ez nem lehetséges... mivel mi nagyon parányiak vagyunk. Ám biztos lehetsz benne, hogy meglesz a kívánt eredmény, ha őszintén és célratörően járunk el.

Igen.

Bhakta: „Az igazság látói arra a következtetésre jutottak, hogy a nem létezőnek nincs állandósága, az örökkévalónak pedig nincs vége. A látók mindkettő természetének tanulmányozásával jutottak erre a következtetésre.” (BG 2.16)

Magyarázat: „A változó testnek nincs állandósága. A modern orvostudomány is elismeri, hogy a test a különböző sejtek hatására és reakciói révén minden pillanatban változik; így megy végbe a növekedés és az öregedés.”

„A lelki lény azonban állandóan létezik, és változatlan marad a test és az elme minden változó körülménye közepette. Ez a különbség az anyag és a lélek között. Természeténél fogva a test állandóan változik, a lélek pedig örökkévaló. Ezt a következtetést az igazság mindenféle látója – mind a személytelen, mind a személyes szemléletet vallók – elfogadják.”

Prabhupāda: Ami . . . a lélek természetét illeti, az örökkévaló. Ezt minden filozófus elfogadja, legyen szó személytelen vagy személyes szemléletről. Az egyetlen különbség az, hogy a személytelen szemléletet vallók szerint a felszabadulás után – miután a lélek megszabadult a test szennyeződésétől – összeolvad a Legfelsőbb Lélekkel, a mindent áthatóval, és megszűnik egyéni létezése.

Éppúgy, mint abban a példában, amely az edény belsejében lévő kis térről szól: amikor az edény eltörik, a benne lévő kis tér összeolvad a nagy térrel. A vaisnava filozófus azt mondja, hogy a kis tér egyéni jellegű. Bár összeolvad a nagy térrel, megőrzi egyéniségét.

Ezzel kapcsolatban gyakran hozzák fel a következő példát: egy zöld madár berepül egy zöld lombú fába. Amikor a madár berepül a fába, senki sem találja meg, hol van, mivel a fa levelei is zöldek, és a madár is zöld. Senki sem tudja felfedezni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a madár elveszítette volna egyéniségét; az egyéniség továbbra is fennáll.

Vagy ahogyan látjuk, hogy egy repülőgép száll a levegőben, és amikor túl messzire kerül, úgy tűnik, mintha eltűnt volna. Azt hihetnénk, hogy a gép már nincs is ott, hiszen összeolvadt az éggel. Valójában azonban nem így van; továbbra is ott van, és megőrzi egyéni létezését. Tudatlanságom miatt látom úgy, hogy már nem különálló; összeolvadt az éggel. Éppúgy, ahogyan nappal nem találunk csillagokat az égen. A vakító napfény miatt nem látjuk a csillagokat. Éjszaka viszont láthatjuk a csillagok millióit.

Hasonló a helyzet az impersonalizmussal és a perszonalizmussal is. Akinek a tudása nem tökéletes, az személytelennek, mindent egyneműnek vél. Ám akinek a tudása tökéletes... ezt a Védák is megerősítik... például az Ísopanisadban is szerepel egy vers, amely így szól: „Kérlek, vond vissza ragyogásodat, hogy láthassam valódi arcodat” (Íso-mantra 15).

Ott van például a napkorong: a vakító napfény miatt nem láthatjuk tökéletesen. Ám a napkorong létezik, és a ragyogásában élőlények tartózkodnak, s van egy legfőbb vezetőjük is – vagyis Isten. Ők nem emberek, hiszen testük tűzből áll.

Így tehát: először a személytelen benyomás, a Brahman; aztán, magasabb szinten, a Felsőlélek; majd még magasabb szinten az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. Brahmeti paramātmeti bhagavān iti śabdyate (SB 1.2.11). Az első megvalósítási szint a Brahman – a személytelen aspektus –, a második a Paramātmā, vagyis a Felsőlélek, az utolsó pedig Isten személyes formája: Kṛṣṇa.

Folytasd.

Bhakta: „A Viṣṇu Purāṇában is megerősítést nyert ez az igazság. Ott az áll, hogy Viṣṇu és az Ő lakhelyei mind önragyogó lelki létezéssel bírnak. A »létező« és »nem létező« szavak csupán a lélekre és az anyagra vonatkoznak. Ez az igazság minden látójának a tanítása.”

„Ezzel veszi kezdetét az Úr útmutatása azoknak az élőlényeknek, akiket összezavart a tudatlanság hatása. E tudatlanság eloszlatása az imádó és az imádott közötti örök kapcsolat helyreállítását jelenti, valamint annak megértését, hogy különbség van az élőlények – mint parányi szerves részek – és az Istenség Legfelsőbb Személyisége között. Az ember önmaga alapos tanulmányozása révén értheti meg a Legfelsőbb természetét; önmaga és a Legfelsőbb közötti különbséget pedig a rész és az egész viszonyaként foghatja fel.”

„Mind a Vedānta-sūtrában, mind a Śrīmad-Bhāgavatamban a Legfelsőbb minden kiáradás forrásaként jelenik meg. E kiáradások a felsőbbrendű és az alsóbbrendű természet folyamataiban nyilvánulnak meg. Az élőlény a felsőbbrendű természethez tartozik, amint arra a hetedik fejezet is rámutat. Bár nincs különbség az energia és az energia birtoklója között, mégis az energia birtoklóját tekintik a legfelsőbbnek, az energiát – vagyis a természetet – pedig alárendeltnek.”

„Az élőlényeknek tehát mindig alárendelt viszonyban kell állniuk a Legfelsőbb Úrral, ahogyan a gazda és a szolga, vagy a tanító és a tanítvány esetében is történik. Ezt a tiszta tudást lehetetlen felfogni a tudatlanság bűvölete alatt. Hogy eloszlassa ezt a tudatlanságot, az Úr tanításul adja a Bhagavad-gītāt, minden élőlény megvilágosodása érdekében, minden időkre.”

Tizenhét: „Ami áthatja a testet, az elpusztíthatatlan. Senki sem képes elpusztítani a mulandóság nélküli lelket.”

Prabhupāda: Nos, az, hogy „áthatja a testet”, a tudatot jelenti. A lélek nagyon parányi, de... vegyünk például egy szem... minek is hívják... mérget? Kígyómérget? Arzént? Milyen méreg is? Hogy hívják?

Bhakta: Méreg? Toxin?

Prabhupāda: Igen, méreg.

Tamāla Kṛṣṇa: Az arzén is méreg.

Prabhupāda: Igen. Ha veszünk belőle akár csak egy szemernyit is, vízzel elkeverjük, és beinjekciózzuk a testbe, azonnal kifejti a hatását: a szív leáll, és az illető meghal. Vagy vegyünk egy apró szemcsényi kálium-cianidot, és csak érintsük a nyelvünkhöz. A vegyészek szerint a kálium-cianidnak nincs íze. Mivel... vajon savanyú-e vagy édes? Nem is volt rá lehetőség, hogy megízleljük. Abban a pillanatban, ahogy érezni lehetne az ízét (kuncogás), az embernek vége. Nem tudja megmondani, savanyú-e vagy édes.

Ha tehát egy anyagi dolog – egy szemernyi része – akkora erővel bír, hogy azonnal képes leállítani a test működését, és rögtön szétárad az egész testben, akkor a lélek – ez a lelki szikra, ez az apró, atomnyi részecske – is rendkívül hatalmas erejű. Amíg ez a lelki részecske, a lélek a szívben van, addig a test csodálatosan működik.

Amint távozik, a test azonnal bomlásnak indul. Rögtön. Tehát, ennyire hatalmas erejű. Ha egy anyagi dolog képes szétáradni az egész testben, miért ne lenne erre képes a lélek is? Ez a tudat. Mivel a lélek a szívben lakozik, ha megcsípem a testem bármely részét, érzem a hatást – ez a tudat. Ez maga a tudat.

Olvasd tovább. Tehát... ahogyan egy mérgező anyagi részecske hatása azonnal érezhető az egész testben, ugyanúgy az egész testben szétáradó tudat révén is megérthetjük, hogy létezik a lélek.

Bhakta: „Ez a vers világosabban magyarázza el a lélek valódi természetét, amely áthatja az egész testet. Bárki megértheti, mi az, ami áthatja az egész testet: ez a tudat. Mindenki tudatában van a teste fájdalmainak és örömeinek, akár részben, akár egészében. A tudatnak ez a kiterjedése az egyén saját testére korlátozódik.”

Prabhupāda: Nos, ami ezt a tudatot illeti, a māyāvādī filozófus azt mondja: „Igen, én tudat vagyok” – ez ugyanaz az elmélet, ez a kis tudat –, „de amint elhagyom ezt a testet, a kis tudat összeolvad a legfelsőbb tudattal.” Ez az ő elméletük. Ám legyen bármi is az elmélet, legalábbis a jelenlegi állapotomban én... a tudatom erre a testre korlátozódik.

Nem mondhatom magamról, hogy felsőbbrendű tudattal rendelkezem. Ha felsőbbrendű tudatom lenne, akkor érezném a te testedben zajló fájdalmakat és örömöket is. De mivel erre a testre vagyok korlátozva, ezért csak a saját testem fájdalmait és örömeit érzékelem. Következésképpen a tudatom korlátozott.

Nem állíthatod, hogy ugyanaz vagy... erre még kitérünk. Kṛṣṇa a tizenharmadik fejezetben azt mondja: kṣetra-jñaṁ cāpi māṁ viddhi sarva-kṣetreṣu bhārata (BG 13.3). A kṣetra-jña, vagyis a lélek, ebben a testben lakozik. Ezért nevezik a lelket kṣetra-jñának. A kṣetra-jña jelentése: „aki ismeri ezt a testet”. Én a saját testemnek vagyok tudatában, te pedig a tiédnek. Kṛṣṇa azonban tudatában van a te testednek, az én testemnek és mindenki más testének is. Ezért Ő is kṣetra-jña, de Ő a kṣetra-jña, Ő a Felsőlélek. Vegyük például a napot: délben közvetlenül a fejed felett áll. Ha ötezer mérfölddel arrébb megkérdezed a barátodat: „Hol van a nap?” Az is azt mondja majd: „A fejem felett van.”

(szakadás) Ha valaki valóban odaadó szolgálatot végez, akkor boldognak kell lennie. Ha nem boldog, akkor nem cselekszik megfelelően. Tehát az első dolog ez. Lehet, hogy valamit az odaadó szolgálat nevében tesz. Ha valóban odaadó szolgálatot végez, akkor éreznie kell. Pont úgy, mint amikor ténylegesen eszel, akkor erőt és az éhséged kielégülését kell érezned. Nem mondhatod azt, hogy „Eszem, de nem elégítem ki az éhségemet”. Ez lehetetlen. Ez nem lehetséges. Akkor nem eszel. Vagy eszel, de a beleidben lévő férgek felfalják.

Néha megtörténik. Ha sok féreg van a beleidben, akkor falánk módon eszel, de nem nyersz erőt, mert az étvágygerjesztő anyagot, az esszenciát a férgek elveszik. Ezért van féregölő, hogy elpusztítsa a férgeket. Különben mindent megesznek. Éhes leszel, de nem nyersz erőt. Ez a féregbetegség.

Tehát, ha valóban odaadó szolgálatot végzek, és nem érzek boldogságot, az azt jelenti, hogy māyā valamilyen játékáról van szó. Máskülönben nincs ilyen érvelés. Boldognak kell éreznie magát. Akkor helyre kell állítania a szolgálata folyamatát. Nem megváltoztatni kell, hanem helyreállítania a folyamatot.

Bhakta: . . . (homályos)

Prabhupāda: Mi az? (nevetés) Ez lehetetlen. Ha valóban odaadó szolgálatot végzel, boldognak kell érezned magad. Ha nem érzed magad boldognak, akkor nem végzel szolgálatot; valami hiba van a dologban.

Igen.

Nandarāṇī: Amikor a családos nők Kṛṣṇa-tudatban nevelik gyermekeiket, ez Kṛṣṇa közvetett szolgálatának tűnik. Vajon meg kellene-e próbálniuk közvetlenebbül szolgálni Őt – például a templomban főzni, festeni vagy valami hasonlót tenni –, vagy a gyermeknevelés és a háztartás működtetése önmagában is elegendő szolgálat-e? Elégséges-e ez a szolgálat?

Prabhupāda: Igen, a lényeg az, hogy Kṛṣṇa-tudatosak legyünk. Akárcsak az elektromos hálózatnál: ha az egyik vezeték érintkezik az árammal, és sorban csatlakoznak egymáshoz a további vezetékek – ha a kapcsolat valódi –, akkor az elektromosság mindenütt jelen van. Hasonlóképpen, ha a Kṛṣṇa-tudatunk helyesen kapcsolódik, akkor fel sem merül a közvetlen vagy közvetett szolgálat kérdése. Mert az abszolút világban nincs különbség.

Amint létrejön a közvetlen kapcsolat... ezt nevezzük tanítványi láncolatnak. Mivel a kapcsolat egyik személytől a másikig szállt alá, ha mi itt kapcsolódunk ahhoz a lelki tanítómesterhez, aki ugyanígy kapcsolódik, akkor létrejön az elektromos összeköttetés. Nem kérdés, hogy közvetlen-e vagy közvetett. Evaṁ paramparā-prāptam imaṁ rājarṣayo viduḥ (BG 4.2). Egyszerűen csak azt kell figyelnünk, hogy a kapcsolat nem szakadt-e meg. Ha a kapcsolat szilárd, akkor az elektromosság mindenképpen megérkezik.

Persze feltételekhez kötött állapotunkban számos kétely és kérdés merülhet fel. De visszatérve a korábbi példámra: ne siettessük túlságosan az eredményt. Egyszerűen csak követnünk kell az utat. Követnünk kell. Tat-tat-karma-pravartanāt (Upadeśāmṛta 3). Rūpa Gosvāmī ezt tanácsolja: hat dologra kell különös gondot fordítanunk, és hat dolgot kell elkerülnünk ahhoz, hogy tökéletessé váljunk a Kṛṣṇa-tudatban. Így szól: utsāhād dhairyān niścayāt (Upadeśāmṛta 3).

Az első elv az, hogy az embernek rendkívül lelkesnek kell lennie. Hinnie kell abban, amit Kṛṣṇa mondott: na me bhaktaḥ praṇaśyati (BG 9.31) – „Az én hívem sosem vész el.” Tehát: „Legyek őszintén Kṛṣṇa híve! Őszintén Kṛṣṇa hívévé kell válnom!” Ezt nevezik lelkesedésnek. Aztán ott van a dhairya, vagyis a türelem. „Kṛṣṇa hívévé váltam, mégsem érzem magam boldognak. Hogy lehet ez?”

Nos, türelmesnek kell lenned. Meg kell lennie a lelkesedésnek, de türelmesnek is kell lenned. És ott a niścaya. A niścaya azt jelenti, hogy magabiztosnak kell lenned: „Ó, Kṛṣṇa azt mondta, hogy a híve sosem vész el, tehát én sem fogok elveszni, még ha most nem is érzem ezt. Végezzem csak a kötelességemet.”

Utsāhād dhairyān niścayāt tat-tat-karma-pravartanāt. De a kötelességeidet az előírásoknak megfelelően kell végezned. Sato-vṛtteḥ. Nem szabad... nem lehet jelen semmiféle kétszínűség. A sato-vṛtteḥ őszinte, nyílt viselkedést jelent. Sato-vṛtteḥ, valamint sādhu-saṅge – vagyis a hívek társasága.

Tehát, az embernek lelkesnek, türelmesnek és magabiztosnak kell lennie, el kell végeznie a kötelességeit, a hívek társaságában kell lennie, és nagyon őszintén kell viselkednie. Ez az a hat dolog. Ha ez a hat dolog megvan, a siker biztos. Hasonlóképpen, van hat olyan dolog is, amelyet kerülni kell. Melyek ezek?

atyāhāraḥ prayāsaś ca

prajalpo niyamāgrahaḥ

laulyaṁ jana-saṅgaś ca

ṣaḍbhir bhaktir vinaśyati

(Upadeśāmṛta 2)

Atyāhāra: a túlzott evés, vagy – úgy értem – túl sok pénz felhalmozása, illetve a szükségesnél több dolog összegyűjtése. Általánosságban véve a túlzott evés tilos. Egyszerűen kell táplálkoznunk, épp csak annyit, amennyi a test és a lélek megfelelő állapotban tartásához szükséges a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásához. Atyāhāraḥ prayāsaś ca. A prayāsa olyan kockázatos tevékenységet jelent, amely túlzott erőfeszítést igényel; ezt kerülnünk kell.

Atyāhāraḥ prayāsaḥ, prajalpa – vagyis az értelmetlen beszéd, amelynek semmi köze a Kṛṣṇa-tudathoz. Atyāhāraḥ prayāsaḥ prajalpo niyamāgrahaḥ: a szabályok követése úgy, hogy valójában nem vagyok elég gondos a feladat végrehajtásában – ez a niyamāgraha. A niyamāgraha jelentheti a szabályok és előírások elutasítását, de azt is, hogy valaki csupán formálisan fogadja el őket, anélkül, hogy azok valódi haszonnal járnának. Atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ laulyam – kapzsiság –, és jana-saṅgaś ca – vagyis a nem hívők társaságában való időtöltés.

Ezek a dolgok hátráltatják az odaadó szolgálat végzését, míg a türelem, a lelkesedés és a bizalom – az a hat dolog – kedvező hatású. Tehát figyelembe kell vennünk a tiltásokat és az előírásokat. Így minden rendben lesz. Ezt tedd, azt ne tedd. Hatféle „ezt ne tedd” és hatféle „ezt tedd” szabály létezik. Ez így lesz jó.

Igen?

Madhudviṣa: Prabhupāda, amikor azt mondod, hogy őszintének kell lennünk az ügyeink intézése során... ha lehetőségünk nyílik arra, hogy... hogy kihasználjunk valaki mást Kṛṣṇa érdekében, a Kṛṣṇa-tudat érdekében – vajon ez megengedett-e? Például, ha alkalmunk nyílik kihasználni valakit, mondjuk pénzt szerezni tőle – nem lopással, hanem egyéb módon... (Prabhupāda kuncog) Megengedett ez?

Prabhupāda: Igen, de ezt nem a saját belátásod szerint kell tenned. Ki kell kérned a lelki tanítómestered véleményét. Ahogyan Kṛṣṇa mondta Yudhiṣṭhira Mahārājának: „Yudhiṣṭhira, kedves fivérem, Yudhiṣṭhira, menj és mondd meg...” – mármint Droṇācāryának mondd meg azt, – „hogy a fia meghalt.” Mert ez az úriember nem ment volna a halálba, amíg nem hallja a fia halálhírét; nos, ő (a fia*) azonban nem halt meg.

Tehát, Yudhiṣṭhirát azzal bízták meg, hogy mondja ki ezt a hazugságot: „Menj, és mondd azt, hogy a fiad meghalt.” Ő pedig azt felelte: „Soha nem hazudtam. Nem tehetek ilyet.” Ám itt a parancs Kṛṣṇától érkezett, ezért azonnal végre kellett volna hajtania. Bár az átlagember számára a hazugság bűn, mivel ebben az esetben Kṛṣṇához kapcsolódott a cselekedet, nem számított bűnnek.

Szóval, saját belátásunk szerint nem szabad kockáztatni a hazugsággal. Azt Kṛṣnának vagy az Ő képviselőjének kell elrendelnie. A hazugság önmagában mindig bűnös cselekedet. Ez így igaz. De ha Kṛṣṇa azt mondja: „Hazudj!”, akkor az nem bűn. Ez a titok nyitja. Csak Kṛṣna vagy az Ő képviselőjének közvetlen parancsára szabad áthágni a törvényeket. Ennyi az egész. Ez józan ész kérdése.

Ahogyan egy politikust is megbízhatnak azzal, hogy felsőbb utasításra öljön meg valakit. Ha végrehajtja a gyilkosságot, jutalmat kap, és magas tisztségbe emelik. Ám ha ugyanez az ember saját elhatározásából öl meg valakit, felakasztják. Így hát, amikor egy magasabb, legfelsőbb, abszolút célt szolgálunk, fel sem merül a jámbor vagy bűnös cselekedet kérdése. Ám a hétköznapi életben létezik az „ez jámbor, ez pedig bűnös” kategória. Ezért ilyen döntést nem szabad saját szakállunkra hozni; ki kell kérni hozzá a tanácsot.

Jaya-gopāla: Ha valaki hazugság árán tud szolgálatra bírni egy démoni természetű személyt...

Prabhupāda: Az általános elv az, hogy ha bárkit be tudsz vonni a Kṛṣṇa-tudatba, az jó dolog. Az jó. Ezt a Bhakti-rasāmṛta is mondja... yena tena prakāreṇa manaḥ kṛṣṇe niveśayet (Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.4). Ha az a célod, hogy bevond őt a Kṛṣṇa-tudatba, és ehhez valami nem teljesen egyenes módszert alkalmazol, az megengedett. (nevetés) Mert jót teszel vele. Tegyük fel, hogy valaki iszik. Ha azt mondod neki: „Ó, rendben. Adok neked egy nagyon jó üveg whiskyt olcsón. Adj érte tizenöt dollárt.”

És ha elveszed tőle a tizenöt dollárt, és azt a Kṛṣṇa-tudat szolgálatába állítod, az a fajta csalás megengedett. (nevetés) Mert különben azt a tizenöt dollárt csak elinná. Így viszont valamilyen módon elvetted tőle azt a pénzt, és a Kṛṣṇa-tudatra fordítottad. Tehát, jót tettél vele.

Ehhez tehát némi intelligenciára és megfontoltságra van szükség. (nevetés) De ez nem jelenti azt, hogy mindenkitől ki kell csalnod tizenöt dollárt. Valójában szó sincs csalásról, hiszen aki nem Kṛṣṇa-tudatos, az tulajdonképpen részeg. Részeg, mert a materiális világ bűvöletében él, és illúzióban van. Érted? Értitek? Mindenki, aki nem Kṛṣṇa-tudatos, a legnagyobb részeg.

Ezért, ha bármilyen módon rá tudod venni, hogy a nehezen megkeresett pénzéből költsön valamennyit a Kṛṣṇa-tudatra, az nagyon jó a számára. Igen. Ezt hívják ajñāta-sukṛtinek. Ő maga nem tud róla, de egy lépéssel közelebb került a Kṛṣṇa-tudathoz. Nem is tudja. Bárki, aki akár csak egy fillérrel is hozzájárul a tevékenységedhez, az előrelép a Kṛṣṇa-tudatban. Ez egy csodálatos dolog.

Igen.

Fiatal férfi: Egyszer adódott egy ilyen helyzet. Szabad-e kijátszani az államot?

Prabhupāda: Ó, mi nem törődünk senkivel. Érted? (nevetés) Mi a legfelsőbb kormányzat fennhatósága alatt állunk. (nevet) De ne kockáztass. Nem, ez nem lehet a mi elvünk. Az alapelv azonban az, hogy ha valamilyen módon egy materialista ember pénzét a Kṛṣṇa-tudat szolgálatába tudod állítani, az jó neki. Jó neki. Alkalmazhatsz bizonyos fogásokat; ez nem számít. De nem... nem fogadhatunk el semmit saját személyes érdekünkben.

Igen?

Hölgybhakta: Van egy kérdésem Brahma-mūrtihoz. Miért áldoztak állatokat az emberek a korábbi korszakokban, és hogyan vetett ennek véget Kṛṣṇa?

Prabhupāda: Ó, igen. Ezt épp néhány perccel ezelőtt magyaráztam el. Az állatokat az áldozati tűzbe helyezték. A védikus mantrák révén új életet kaptak. Ám a jelen korban már nincsenek ilyen szakavatott papok és brāhmaṇák. Ezért ez megszűnt. Az állatáldozat megszűnt. Mert Kali-yuga van. Senki sem olvassa – vagyis nem gyakorolja – a védikus mantrákat.

Ebben a korban tehát ez a mantra a mahā-mantra: énekeljük, a Hare Kṛṣṇát zengjük. Ennyi az egész. Az összes többi védikus mantra már „a pokolra került”. Érted? Senki sem képes megfelelően artikulálni a védikus mantrákat, és élvezni azok áldásos hatását. De ennél a mantránál – akárhogy is énekled, figyelmetlenül vagy helyesen – ha énekled a Hare Kṛṣṇát, az eredmény jön.

Ezért mondta Caitanya Mahāprabhu: nāsty eva nāsty eva nāsty eva gatir anyathā (CC Adi 17.21): „Nincs más út, nincs más út, nincs más út” – kalau – „ebben a korban.” A védikus mantrák kora tehát lejárt. Ez is védikus mantra, de ez a védikus mahā-mantra a mantrák legkiválóbbika. Igen. Tehát, áldozz fel mindent, zengd ezt a mantrát, és menj Kṛṣṇához, vissza az Istenséghez. Ennyi az egész.

(szakadás) (japa) (kīrtana)

Prabhupāda: Te gépelsz?

Bhakta: Igen.

Prabhupāda: Hol van a fiú? Bīrabhadra. Bīrabhadra. Hm?

Tamāla Kṛṣṇa: Valami történt vele.

(a kírtana abbamarad) Balesetet szenvedett ma.

Prabhupāda: Mi történt?

Tamāla Kṛṣṇa: A belvárosban... jól van, de elütötte egy autó. Ment át az úttesten, egy autó pedig áthajtott a piros lámpán, és elütötte. Kórházba vitték, és ott kell maradnia éjszakára röntgenvizsgálat miatt. De Viṣṇujana vele van, és szerintem jól van. Csak a teste... (nevetés)

Bhakta (2): (derülten) Csak a teste.

Tamāla Kṛṣṇa: Horzsolásokat szenvedett. Az autó elütötte, és végig tolta az úttesten. Végig csúszott az úttesten, ezért a bőre lehorzsolódott, és kicsit meg is égett a súrlódástól.

Bhakta (3): Legfeljebb egy-két bordája törhetett el.

Bhakta (4): Perelhetik az illetőt, és kaphatnak némi pénzt.

Tamāla Kṛṣṇa: Be fogjuk perelni az autó vezetőjét.

Prabhupāda: Felírtátok a rendszámot?

Tamāla Kṛṣṇa: Igen, minden adat megvan.

Prabhupāda: Akkor kérjetek tőle pénzt. Különben pereljétek be.

Bhakta (4): Prabhupāda? Velem is ugyanez történt, és kaptam vagy ezer dollárt. Szóval, ha ők is megtehetik ugyanezt...

Prabhupāda: Kérjetek ötezret. (nevetés)

Tamāla Kṛṣṇa: Igen, ötezret.

Bhakta (4): Egy fiatal fiú...

Prabhupāda: Nem is, tízezret kell fizetnie, mert az a fiú Kṛṣṇa-tudatos. (nevetés) Egy átlagos balesetért ötezret. (kuncogás) Rendben. Ő jól van?

Tamāla Kṛṣṇa: Igen, jól van.

Prabhupāda: Akkor minden rendben. (vége)