Category:HU/681209 - Lecke; Bhaktisiddhanta Sarasvati eltávozási napjának ünnepe - Los Angeles: Difference between revisions

Leckék időrendben, 1968

Prabhupāda: (kīrtana) (prema-dhvani) (hódolat-felajánlások)

Hare Kṛṣṇa. Arra gondoltam, "hol van Jayānanda?" Erre azonnal megjött.

(Jayānanda hoz egy képet Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākuráról)

Ó, Guru Mahārāja, Guru Mahārāja. Óh nagyon szépen köszönom.

Ügyelj arra, hogy ne essen le.

Jól van.

Ma van Guru Mahārājám eltávozásának napja. Ahogy már említettem, van egy mondás: sādhavo jīva vā mara vā. Nemrég meséltem egy tanulságos történetet arról, hogyan osztott különféle áldásokat egy bölcs különböző embereknek. Egy királyfihoz, egy herceghez így szólt: rāja-putra ciraṁ jīva – „Te egy király fia vagy, herceg; élj örökké!”

Egy szent ember fiát, a muni-putrát viszont így áldotta meg: mā jīva, mā jīva – „Ne élj, ne élj!” Rāja-putra ciraṁ jīva, muni-putra mā jīva. A sādhukat, vagyis az odaadó híveket pedig így áldotta meg: jīva vā mara vā – „Élj vagy halj meg, ahogy neked tetszik.” Egy mészárosnak pedig ezt mondta: mā jīva, mā mara – „Ne halj meg, de ne is élj!”

Ezeknek a szavaknak mély jelentésük van. Bár már kifejtettem, most újra elmagyarázom. A herceg csupán az érzéki élvezeteknek hódol; minden lehetősége megvan az érzéki gyönyörök hajszolására. Emiatt a következő élete pokoli lesz. Mert ha valaki túlzásba viszi a nemi életet, Kṛṣṇa megadja neki a lehetőséget, hogy akár óránként háromszor is átélje azt.

Gondoljunk csak a galambokra, a majmokra vagy a verebekre – ők rendkívül erősek a nemi vágy terén; ezt bizonyára láttátok már. Megkapják tehát a lehetőséget. A hercegi réteg tagjai is az érzéki élvezeteket hajszolják. Ezért kapják azt az „áldást”: „Jobb, ha örökké élsz, mert halálod után fogalmad sincs, mi vár rád – pokoli életre számíthatsz. Jobb hát, ha még egy ideig élsz, és folytatod az élvezkedést.”

És a muni-putra esetében: mā jīva – „Ne élj!” A brahmacārī – aki egy lelki tanítómester útmutatása, szigorúan fegyelmezett vezetése alatt áll – ezt mondja áldásként: mā jīva vagyis: „Jobb, ha meghalsz. Mivel már kellőképpen felkészültél arra, hogy belépj Isten országába, miért vállalnál még rengeteg fáradságot? Jobb, ha meghalsz, és visszatérsz Istenhez.” Mā jīva. Egy bhaktát pedig így áld meg: jīva va maro va – „Kedves bhaktám, akár élsz, akár meghalsz, ugyanaz.”

A mészárost pedig így áldja meg: ma jīva ma mara – „Ne is élj, de ne is halj meg.” Vajon mit tegyen? Az életkörülményei annyira visszataszítóak! Reggeltől kezdve rengeteg állatot kell levágnia; vértócsákat lát, borzalmas látvány veszi körül. Ebből él. Milyen szörnyű élet ez! Ezért mondja: „Ne élj, de ne is halj meg.” Mert a halál után olyan pokoli állapot vár rá, amelyet senki sem tudna leírni. Tehát, mind az élete, mind a halála – illetve a halál utáni állapota – rendkívül szörnyű.

Akárhogy is, a többiektől eltérően, a bhakta számára a megjelenés és az eltávozás ugyanazt jelenti. Éppúgy, ahogyan lelki tanítómesterem jelent meg Jagannātha Purīban... Ő egy igen magas rangú kormánytisztviselő, Bhaktivinoda Ṭhākura fia volt. Magisztrátusként, kormánytisztviselőként szolgált. Abban az időben a magisztrátus jelentős kormányzati tisztségviselőnek számított, gyakorlatilag közvetlenül a kormányzó után következett a ranglétrán. Bhaktivinoda Ṭhākura felügyelte a Jagannātha-templomot. Jagannātha Purīban ugyanis ez a szokás: a templom ügyeit irányító vezető maga a körzeti magisztrátus.

Egyszer egy Ratha-yātrā fesztivál volt, és a szekér épp Bhaktivinoda Ṭhākura háza előtt haladt el. Bhaktivinoda Ṭhākura eredeti neve Kedaranath Datta volt. Amikor bíróként szolgált, K. N. Datta, azaz Kedaranath Datta néven ismerték. A szekér tehát megállt a háza előtt; ekkor az édesanyja – aki ölében tartotta gyermekét, Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākurát – megragadta az alkalmat, és fellépett a szekérre.

Mivel a férje bíró volt, különleges előjogokat élvezett. Az emberek azonnal utat engedtek neki, hogy feljusson a szekér tetejére, és a gyermeket Jagannātha lótuszlábaihoz helyezhesse. Rengeteg virágfüzér is volt ott; az egyik éppen rá, Bhaktisiddhānta Sarasvatīra esett – mintha csak áldás lett volna. Ez volt az egyik...

Számos más eset is történt. Amikor még csak két-hároméves kisgyermek volt, megevett egy mangót, amelyet a mūrtinak szántak felajánlásként. Az apja finoman megfeddte: „Ó, nagyon helytelen dolgot tettél! Ezt a mūrtinak szántuk, te pedig elvetted. Nem lett volna szabad megtenned.” A gyermek ekkor még csak kétéves vagy hároméves volt, mégis annyira a szívére vette az esetet, hogy soha többé nem evett mangót.

Valahányszor mangót kínáltunk neki, ő így felelt: „Nem, én vétkes vagyok. Nem ehetem mangót.” Így gondolkodott, értitek? Élete során soha többé nem evett mangót. Úgy vélte: „Gyermekkoromban vétkeztem azzal, hogy megettem a mūrtinak szánt mangót.” Ez az ācārya egyik jellemző vonása. Saját életük példáján keresztül tanítják, hogy az embernek rendíthetetlen elszántsággal kell rendelkeznie... Bár egy kisgyermekről volt szó, aki elvette a mangót – ami valójában nem is számított bűnnek –, ő mégis fogadalmat tett.

Egy másik eset, amelynek én is szemtanúja voltam: akkoriban mi is fiatalok voltunk. Az egyik lelki testvérem, Dr. Oudh Bihari Kapoor – aki utolsó értesüléseim szerint már visszavonultan él Vṛndāvanában – szintén fiatalember volt, akárcsak a felesége. Éppen együtt ültünk és beszélgettünk Guru Mahārājával, amikor a hölgy megszólalt: „Kedves Mesterem! Szeretnék beszélni Veled.”

Guru Mahārāja így válaszolt: „Természetesen, bármiről beszélhetsz, amiről csak szeretnél.” Erre ő azt felelte: „Négyszemközt szeretnék beszélni Veled, nem mindenki jelenlétében.” Guru Mahārāja azt mondta: „Nem. Nem beszélhetek veled négyszemközt. A többi tanítványom jelenlétében beszélhetsz.” Bár az a lány – életkorát tekintve – akár az unokája is lehetett volna, ő mégsem volt hajlandó négyszemközt beszélni egy fiatal nővel. Ilyen esetek is előfordultak.

Egész életében akhaṇḍa brahmacārī maradt. Bhaktivinoda Ṭhākurának több fia is volt, ő pedig az ötödik fiúként született. Néhány fivére szintén nem nősült meg, és az én Guru Mahārājám sem házasodott meg. Bhaktisiddhānta Sarasvatī Gosvāmī Mahārāja már gyermekkorától kezdve szigorú brahmacārī életet élt.

Rendkívül kemény önmegtartóztató gyakorlatokat végzett, hogy elindítsa ezt a mozgalmat – egy világméretű mozgalmat. Ez volt a küldetése. Bhaktivinoda Ṭhākura is ezt szerette volna elérni: 1896-ban arra törekedett, hogy elindítsa a Kṛṣṇa-tudat mozgalmát azzal, hogy útjára bocsátotta a Śrī Caitanya Mahāprabhu: His Life and Precepts (Śrī Caitanya Mahāprabhu: Élete és tanításai) című könyvét.

Szerencsére az az év volt az én születési évem, aztán Kṛṣṇa elrendezése folytán kapcsolatba kerültünk egymással. Én egy bizonyos családban születtem, Guru Mahārājam pedig egy másikban. Ki gondolta volna, hogy az ő oltalma alá kerülök? Ki gondolta volna, hogy Amerikába jutok? Ki gondolta volna, hogy ti, amerikai fiúk, hozzám kerültök? Mindez Kṛṣṇa elrendezése. Nem érthetjük, hogyan történnek a dolgok. 1936-ban… ma 1938(1968). december 9-e van. Ez azt jelenti, hogy harminckét évvel ezelőtt történt. Akkoriban Bombayben üzleti tevékenységet folytattam.

Egyszer csak – talán éppen ezen a napon, december 9. és 10. között valamikor – Guru Mahārāja éppen kicsit gyengélkedett, és Jagannātha Purīban, a tengerparton tartózkodott. Írtam hát neki egy levelet: „Kedves Mesterem! A többi tanítványod – a brahmacārīk éd a sannyāsīk – közvetlenül szolgálnak téged. Én viszont családos ember vagyok. Nem élhetek veled, és nem tudlak megfelelően szolgálni. Így hát nem tudom, hogyan szolgálhatnálak.”

Csupán egy gondolat volt bennem: hogyan szolgálhatnám őt komolyan? A válaszlevél 1936. december 13-án kelt. Ebben azt írta: „Kedves ez és ez! Nagyon örülök, hogy megkaptam a leveledet. Úgy gondolom, meg kellene próbálnod angol nyelven terjeszteni a mozgalmunkat.” Ezt írta. „Ez előnyös lesz a számodra is, és azok számára is, akik segítenek majd neked.” Ez volt az utasítása. Aztán 1936. december 31-én – vagyis éppen két héttel a levél megírása után, azaz nem sokkal a távozása előtt – ő elhagyta ezt a világot.

Én azonban nagyon komolyan vettem lelki tanítómesterem ezen utasítását, bár akkor még nem sejtettem, hogy pontosan milyen feladatokat kell majd elvégeznem. Akkoriban még családos ember voltam. Ám ez Kṛṣṇa elrendezése. Ha szigorúan arra törekszünk, hogy szolgáljuk a lelki tanítómestert és az ő utasításait, akkor Kṛṣṇa minden feltételt biztosítani fog számunkra. Ez a titok. Bár semmi esély nem mutatkozott rá – és nem is gondoltam volna ilyesmire –, mégis komolyabban vettem a dolgot, miután tanulmányoztam Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura magyarázatát a Bhagavad-gītāhoz. A Bhagavad-gītāban szerepel a következő vers: vyavasāyātmikā-buddhir ekeha kuru-nandana (BG 2.41). E vers kapcsán Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura azt írja magyarázatában, hogy a lelki tanítómester szavait úgy kell tekintenünk, mint saját életünket és lelkünket. Arra kell törekednünk, hogy a lelki tanítómester utasításait – különösen azokat, amelyeket konkrétan nekünk adott – szigorúan végrehajtsuk, anélkül, hogy saját személyes hasznunkat vagy veszteségünket tekintetbe vennénk.

Én is igyekeztem ebben a szellemben cselekedni. Ő pedig minden lehetőséget megadott nekem, hogy szolgálhassam őt. A dolgok odáig fejlődtek, hogy idős koromban eljutottam a ti hazátokba, ti pedig komolyan veszitek ezt a mozgalmat, és igyekeztek megérteni azt. Immár könyveink is vannak. Így a mozgalomnak már van bizonyos szilárd alapja.

Most, lelki tanítómesterem távozásának alkalmából – ahogyan én igyekszem teljesíteni az ő akaratát –, arra kérlek titeket is, hogy az én akaratomon keresztül hajtsátok végre ugyanezt az utasítást. Idős ember vagyok; bármelyik pillanatban távozhatok. Ez a természet törvénye, amelyet senki sem tud megváltoztatni. Ebben tehát nincs semmi különös.

Ám ezen a jeles napon – lelki tanítómesterem, Guru Mahārāja távozásának napján – arra kérlek titeket: mivel már legalább bizonyos mértékig megértették a Kṛṣṇa-tudat mozgalmának lényegét, igyekezzetek továbbvinni azt. Az emberek szenvednek, mert híján vannak ennek a tudatosságnak. Ahogyan a hívekkel kapcsolatban naponta imádkozunk:

vāñchā-kalpatarubhyaś ca

kṛpā-sindhubhya eva ca

patitānāṁ pāvanebhyo

vaiṣṇavebhyo namo namaḥ

A vaiṣṇava – az Úr híve – az életét az emberek javának szenteli. Tudjátok – hiszen legtöbben keresztény közösséghez tartoztok –, ahogy Jézus Krisztus mondta: feláldozta magát az emberek bűnös tetteiért. Ez jellemzi az Úr hívét: nem törődik saját kényelmével.

Mivel szeretitek Kṛṣṇát, vagyis Istent, ezért minden élőlényt is szerettek, hiszen Kṛṣṇával minden élőlény kapcsolatban áll. Nektek is ezt kellene elsajátítanotok. A Kṛṣṇa-tudat mozgalmának lényege, hogy az ember vaiṣṇavává váljon, és együtt érezzen a szenvedő emberiséggel.

Ám az együttérzésnek különböző megközelítései léteznek. Vannak, akik az élet testi szemléletmódjából kiindulva tekintenek az emberiség szenvedéseire. Egyesek kórházakat nyitnak, hogy enyhítsék a betegségeket; mások élelmiszert osztanak a szegénység sújtotta országokban vagy térségekben. Ezek kétségtelenül dicséretes törekvések, ám az emberiség valódi szenvedésének oka valójában a Kṛṣṇa-tudat hiánya.

A testi szenvedések csupán átmenetiek, és a természet törvényei segítségével sem lehet azokat megállítani. Ha például élelmiszert osztunk egy szegény országban, az még nem jelenti azt, hogy ezzel megoldódott a probléma gyökere. Az igazi jótett az, ha mindenkit arra ösztönzünk, hogy ébredjen rá a Kṛṣṇa-tudatra. Amint valaki eljut a Kṛṣṇa-tudatig…

Hadd hozzam fel azt a példát, amelyet már többször is említettem: egy gazdag ember fia az utcán kóborol, megfeledkezve apja gazdagságáról és vagyonáról. Valaki – együttérzésből – ételt ad neki. Ám jön valaki más, aki így szól hozzá: „Ó, fiam, ismerlek téged! Te annak a bizonyos gazdag embernek a fia vagy. Miért kóborolsz az utcán? Gyere, elviszlek apádhoz!”

Ha tehát ez az úriember visszaviszi az elkóborolt fiút az apjához, az apa örülni fog, a fiú pedig megkapja apja örökségét – így az egész élete problémája megoldódik. Ez egy egyszerű példa.

Hasonlóképpen, minden élőlény ősidők óta különféle testben bolyong ebben az univerzumban, különböző bolygókon – anélkül, hogy tudná: Isten országához tartozik, közvetlenül Kṛṣṇa – azaz Isten – fia, és mivel Kṛṣṇa minden dolog tulajdonosa, ő maga is élvezheti az Atya tulajdonát. Ha ezt felismerné, az anyagi, feltételekhez kötött élet problémái maguktól megoldódnának.

Akárcsak akkor, amikor valaki gazdaggá válik – mondjuk, egymillió dollárra tesz szert –, a szegénysége automatikusan megszűnik. Hasonlóképpen, ha valaki Kṛṣṇa-tudatúvá válik, és ennek megfelelően cselekszik, akkor az anyagi, feltételekhez kötött élet minden egyéb problémája is megoldódik.

Ez tehát egy igazán nagyszerű mozgalom. Ahaṁ tvaṁ sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ (BG 18.66). A Bhagavad-gītāban az Úr azt mondja, hogy az emberek szenvedései bűnös tetteikből fakadnak. A tudatlanságból. A tudatlanság a bűnös cselekedetek oka. Vegyünk például valakit, aki nem tud valamit... tegyük fel, hogy egy hozzám hasonló külföldi érkezik Amerikába, és nem tud bizonyos dolgokat... mert Indiában...

Ahogyan a ti országotokban is, az autót az út jobb oldalon vezetik; Indiában – és láttam ezt Londonban is – viszont az út bal oldalán közlekednek. Tegyük fel, hogy valaki nem tudja ezt, az út bal oldalán vezet, balesetet okoz, és a rendőrség őrizetbe veszi. Ha pedig azt mondja: „Uram, nem tudtam, hogy itt a jobb oldalon kell vezetni”, az nem mentesíti őt a felelősség alól. A törvény megbünteti.

Tehát, a tudatlanság az oka a törvényszegésnek, vagyis a bűnös cselekedeteknek. Amint pedig valaki bűnös tettet követ el, viselnie kell annak következményeit. Az egész világ tudatlanságban él, és e tudatlanság miatt az ember számos cselekedetbe és azok visszahatásaiba bonyolódik bele – legyenek azok jók vagy rosszak.

Ebben az anyagi világban semmi sem jó; minden rossz. Mi magunk találtuk ki, hogy mi a jó és mi a rossz. Mivel – ahogy a Bhagavad-gītāból megtudhatjuk – ez a hely duḥkhālayam aśāśvatam (BG 8.15), vagyis a szenvedés átmeneti otthona. Ez a hely a szenvedésé. Hogyan állíthatnánk tehát – miközben ilyen nyomorúságos állapotban vagyunk –, hogy „ez jó” vagy „ez rossz”? Minden rossz.

Azok az emberek tehát, akik nincsenek tisztában az anyagi, feltételekhez kötött léttel, kitalálnak dolgokat: „ez jó, ez rossz” – mivel nem tudják, hogy itt minden rossz, és semmi sem jó. Az embernek rendkívül pesszimistának kell lennie az anyagi világgal szemben. Csak így tehet előrelépést a lelki életben. Duḥkhālayam aśāśvatam (BG 8.15).

Ez a hely tele van szenvedéssel; ha pedig elemző módon vizsgáljuk, csupán nyomorúságos körülményeket találunk. A probléma lényege tehát az, hogy fel kell hagynunk anyagi, feltételekhez kötött életünkkel, és Kṛṣṇa-tudatban kell törekednünk arra, hogy a lelki szintre emelkedjünk, s ezáltal eljussunk Isten országába – yad gatvā na nivartante tad dhāmaṁ paramaṁ mama (BG 15.6) –, ahonnan senki sem tér vissza többé ebbe a nyomorúságos világba. Ez az Úr legfelsőbb lakhelye.

A Bhagavad-gītā is leírást ad erről. A Kṛṣṇa-tudat mozglma tehát hiteles és rendkívül fontos. Ti, amerikai fiatalok – fiúk és lányok –, akik csatlakoztatok ehhez a mozgalomhoz, kérlek, vegyétek még komolyabban a feladatot! Ez az Úr Caitanya és az én Guru Mahārājám küldetése, mi pedig a tanítványi láncolaton keresztül igyekszünk végrehajtani az Ő akaratukat.

Ti azért jöttetek, hogy segítsetek nekem. Azt kérem tőletek: bár én egyszer majd távozom, ti maradjatok, és folytassátok a munkát! Ne hagyjatok fel a mozgalom előmozdításával, és akkor elnyeritek az Úr Caitanya, valamint Őisteni Kegyelme, Bhaktisiddhānta Sarasvatī Goswami Prabhupāda áldását.

Nagyon szépen köszönöm. (a hívek felajánlják hódolatukat) (szakadás)

Bīrabhadra: Amikor a lelki tanítómestered még kisfiú volt, vajon... ő is... csinált olyan dolgokat, mint az Úr Caitanya? Például amikor az Úr Caitanya lement a vízhez, és a lányok mind azt kérték, hogy...

Prabhupāda: Nem, ő nem volt annyira csintalan. (nevet) Az én Guru Mahārājam nagyon szelíd kisfiú volt. Igen. Caitanya Mahāprabhu viszont nagyon csintalan kisfiú volt. Igen. (nevet) És Kṛṣṇa is nagyon csintalan kisfiú volt.

Énekeljétek a Hare Kṛṣṇát. (kīrtana) Hoztam nektek prasādamot. Vegyetek belőle. (szünet) (japa) Megállítod? (vége)